A gyerek az első

Őszintén megmondom, nagyon mérges vagyok erre a mondatra. Káros.

Anyuka vagyok. Ráadásul elvált, így azt hiszem hiteles forrásnak bizonyulok szülő-gyerek témakörben.

Azt mondják, azt kapod, amire leginkább szükséged van. És én elég kemény kiképző mestert kaptam kisebbik fiam személyében.

Eljárhatok pszichológushoz évekig, beszélgetünk egy-egy témáról, aztán vagy van változás, vagy nincs. Mondjuk azt, hogy van. Lassan. Szoftos verzióban.

A gyereknevelés sokszor olyan, mint egy élet-halál küzdelem. Ha valamit rosszul csinálsz, abban a másodpercben érzed a negatív hatását és akkora pofont kapsz, hogy a fal adja a másikat. Kő kemény játék, de remek lehetőség a fejlődésre. És miben lehet fejlődni? A gyenge pontokban. Ami nehezen megy. Ami fáj.

Az én egyik gyenge pontom a gondoskodás. Ha nem lennék anya, akkor is jellemző rám a magam hátrasorolása. Feltölt, ha a másikat boldoggá tehetem, kiszolgálhatom, körül ugrálhatom. Az anyaság, mint szerep ezt az alaptermészetemet meghatványozta. És akkor itt ugranék vissza a „gyerek az első” mondatra. Elképzelhető, hogy ezt a mondatot éltem. Minden percben, másodpercben. Hát ki más is lehete az első, ha nem ő??? Ó végre, tökéletes alanyt találtam berögzült programomhoz.

De mit is jelent ez? Mit jelent az én szempontomból?

Túlzott empátiából fakadó alárendelődést. „Persze semmi baj, pihenj, majd megcsinálom." „Jó, ha nincs kedved kirándulni, én sem szerettem gyerekként. Majd máshova megyünk. Mit szeretnél? Minek örülnél?” „Maradj csak itthon, tényleg unalmas a vásárlás. Mindjárt jövök, megoldom én.”

Szegény gyerek. Nem való neki a kirándulás. Nem való neki a múzeum. A vidámpark, az kell neki, meg az állatkert, meg csúszdapart, meg urálóvár. Ugrálok én is vele. Meg belepasszírozom magam a bébi csúszdába. Homokozok.

Fáradt, egész nap tanult! Nincs már energiája segíteni kiteregetni, elmosogatni, elpakolni a tiszta edényeket, kidobni az üres WC papír gurigát, eltenni a cipőjét az előszoba közepéről a szekrénybe. Hagy játszon a gépén, vagy rajzoljon! 

Még kicsi, és ártatlan, és fél. Óvom, védem. Nekem nem számít. Én erős vagyok. Én felnőtt vagyok.

Simán megy a nyolc óra munka+takarítás+bevásárlás+ügyintézés+programszervezés, mindig úgy, hogy neki legyen jó, hisz a gyerek… Ó, a gyerek az első. Játszon csak! Élvezze az életet.

Katasztrofális bakklövés Hölgyeim és Uraim!

Mi történik?

Én alkalmazkodom a gyerekhez. Mindenben. A kedvében, a napi rutinban (itt jegyzem meg, a napi rutin nagyon fontos a kiegyensúlyozottság szempontjából), a #holnyaralunk kérdéskörben, a mit olvassunk ma, a mit nézzünk a moziban, és úgy röviden és tömören az egész életben.

De kérdem én, jó ez?

A saját szempontomból nem. Kimerülök. Túlhajtom magam. Nem tudok feltöltődni rendesen. Több felé szakadok.

A gyerek szempontjából sem. Miért? Mert azt szokja meg, hogy hozzá alkalmazkodik mindenki. Pici korban ez rendben is van. PICI, azaz olyan 1 éves korig, mikor még nem tud odamenni a kisasztalhoz és megfogni a cumisüvegét, ha szomjas. De huszonöt évesen már kóros, hogy „anyaaaaaaa, kérek inni!” (Ezt a kort még jó pár évünk van elérni, ez csak egy apokaliptikus látomás részemről).

Az egocentrizmus csúcspontja személyiségfejlődés szempontjából a 3-6 éves kor. A gyerek azt hiszi, körülötte forog a világ. És ennek akkor és ott helye is van. Kognitíve nem képes például az ún. decentrálásra, azaz nem képes más szemszögéből látni a dolgokat. A mondatai tele vannak én, én, énnel. Összekeveri az ok-okozatot.

Hat éves kor után viszont azt kell mondanom, az egocentrizmus egy tanult viselkedés (is lehet! Patológiás esetek kivétel). És a tanár… Óh, Istenem, de kínos ezt bevallani: én vagyok!

A kisgyerek, gyerek, serdülő, kamasz, kisfelnőtt ül a trónján, mint kiskirály, mert megszokta, hogy anya ugrik. Anya kiszolgál, anya jön, anya kitalál izgalmas dolgokat, anya szervez, anya mesél. Anya egyszemélyben orvos, takarítónő, szakács, bohóc, pénzügyi tanácsadó.

kiraly.png

Anya ember? Anya nő? Anyának vannak igényei? Ezeket a kérdéseket csak zárójelben teszem fel. Anyának vajon eszébe jut, hogy ezen elgondolkozzon?

Megtanulja, hogy igen, az van, amit és ahogy ő akar. 

Miért baj ez?

Leginkább azért, mert anya ebbe bele fog roppanni. A gyerek a fejére nő, agresszív és tiszteletlen lesz, neveletlen, közönyös, lusta.

Na és az miért gond?

Azt mondják, ha valamit meg kell tanulni, azt meg is fogod. Ha anya nem tanította meg, az élet fogja. És az nem lesz finom.Az életben keveseknek jut az a kiváltság, hogy ők legyenek a Nap. Nagyon nagyon fontos az alkalmazkodás. A munkahelyen, az iskolában, a buszon, bárhol. Nem lehet csak úgy tombolni, hisztizni negyvenegynéhány évesen is még. Ha a dolgomat nem végzem el, mert majd a kollégám, akkor két lehetőség van. Vagy kirúgnak, vagy ha azt is megtanultam a lustaság mellett, hogy hogyan legyek tökéletesen feddhetetlen és brillánsan manipulatív egyszerre, akkor kineveznek.

Na és milyen lesz a kettőnk viszonya? 

Kegyetlen. Összetört szívű öregasszony zokog, hogy ő feláldozta az egész életét a gyerekéért, az meg felé se néz, csak ha pénz kell. Ilyenről se hallottunk még.

Nem!

Én vagyok az életemben a legfontosabb. Megteszek mindent a gyerekemért? Igen. Gondoskodom róla? Igen. De nem rendelődök alá. Nem leszek cseléd. Most oda megyünk, ahova anya szeretne. És te jössz. Ma anya program van.

A gyerekem csöppent bele az én életembe. Feladatom nevelni, terelgetni, szeretni, biztonságot nyújtani és elengedni. De alkalmazkodni alapvetően neki kell és nem fordítva.

Ma két tendencia érvényesül: az egyik a hihetetlen mértékű és olykor túlzó gyerekcentrikusság (vigyázunk rájuk mint a hímes tojásra és ezzel félek, óriási baklövést követünk el. Nekik lesz baklövés. Nekik lesz nehéz később.), és az elmagányosodás.

A két folyamat erősítheti egymást. Elvált anyuka, hát ki marad neki, ha nem más, mint az ő kicsi szeme fénye, akiért mindent megtesz? Rázúdítja összes meg nem élt szeretetét. Körülrajongja, mert hát Te érted élek, Te vagy életem értelme, mert csalódtam és üres vagyok és kétségbeesett, és általad van célja annak, hogy ezen a bolygón vagyok.

Tökéletes receptje a „hogyan neveljünk félre egy gyereket és közben pusztuljunk bele” -nek. 

Kontra, hogy valami világosságot is mutassak az alagút végén, és ne pusztuljon el a világ. Van szabadidőm. Vannak barátaim. Vannak olyan tevékenységek, amiket szeretek, amik feltöltenek, amik magamért, én értem vannak és rólam szólnak. Minden nap van egy óra, amikor kikapcsolok. Amikor én vagyok.

Ember vagyok. Nő vagyok. És igen, anya is, de ebben a sorrendben.

Tudok a gyerekemnek adni, mert van honnan. Mert kialudtam magam, kisimult vagyok, kiegyensúlyozott.

A király cselédjeként ezt kevéssé mondhatom el magamról és a hálátlan szerep enyhe idegösszeomlással fenyegethet, de ha azzal nem, hát akkor kiégéssel, elkeseredéssel és Uram, bocsá! De váddal!

„Te, igen Te voltál, aki miatt én feláldoztam magam, és Te, Ó Te hálátlan! Tönkre tettél!”

Nem kívánok senkinek ilyen végkifejletet, görög tragédiába való jelenet ez, nem pedig a Kárpát medencébe. Ne tegyünk terhet a gyerekünkre nem kért áldozatokkal.

Neki arra van szüksége, hogy terelgessék, irányt mutassanak neki. Megtanulja, hol a helye a világban. Biztonságban legyen.

Vajon mennyire biztonságos egy hét évesnek az, ha pontosan tudja, miképp képes a szüleit manipulálni? Kiben bízzon, ha a szüleimben nem tud, mert gyengék? - És pár év múlva ki is mondja „Úgysem mered megtenni, mert gyenge vagy!” -

Hiszem, lehet változtatni. Mindig lehet. Hiszem, minden édesanya és édesapa csak a legjobbat akarja. Aztán vagy úgy sikerül, vagy nem. Hiszek a korlátokban, a szabályok érvényességében. Hiszek abban, hogy a gyerek az a kicsi, a szülő meg a nagy. A főnök, ha úgy tetszik. Törzsfőnök, aki vezeti a csapatot, megvédi, megtalálja számára a legjobb helyet ahol élelem terem és óva vannak az időjárás elemeitől.  Utat mutat.

Jelenkori túlzott gyerekimádatunkkal, elfogadásunkkal, családi demokráciánkkal, kis Mauglik partnerként kezelésével tornádót támasztunk.