Naponta millió kis döntést hozunk észrevétlenül. Maradjak-e még öt percet az ágyban? Mit vegyek fel? Mit reggelizzek? Mit válaszoljak? Megírjam-e azt a levelet? Két vagy öt liter tejet vegyek? Találkozzam-e valakivel, hol találkozzam? Stb.

Kis és nagy döntések. Könnyűek és nehezek. Jelentős hatással bírnak, vagy sem.

Mikor útelágazásához érek, megtorpanok. Melyik a helyes irány? És tétovázom. Úgy éreztem, sínen vagyok. Elindultam anno valamerre, úgy véltem, ezt most végigviszem, aztán egyszer csak elkezdett megváltozni a táj, és itt vagyok a semmi közepén, és kérdés, hogy jobbra, vagy balra megyek.

Ilyen lehet egy házasság, egy munkahely, egy barátság, igazából bármi.

Tudom, hogy ha az A úton folytatom az utam, az egy darabig biztonságos. Igazából az a megszokott folytatása. A B út viszont…

Merre menjek?

Zsong a fejem. Vajon miért nem akarom már az A-t választani? Mert érzem, igen, belül érzem már, hogy ez a helyzet. Fel sem merült volna a kérdés. Meg sem jelent volna a másik lehetőség.

Hm, előreszaladtam. „Véletlen” rosszul fogalmaztam, és ez magában hordozza a választ, a megoldást is. Már nem akarom az A utat. A döntés megszületett.

Úgy szerettem volna kezdeni, hogy miért akarom a B-t választani? Ugyanis ez a kérdés gyötör napok, hetek óta. És bár az előző mondatnál lezárhattam volna gondolataimat, a folyamat maga megér még pár sort.

A B a változás. És a változás mindig bizonytalan, mindig kétesélyes.

...

Biztonság. Fura hitrendszer. Biztonságnak vélem azt, amit megszoktam. Tudom, hogyan kell benne viselkedni, alkalmazkodtam, beállt egyfajta automatizmus. Csinálom, hajtom a mókuskereket.

Biztonságban érzem magam a kapcsolatomban, ami boldoggá már rég nem tesz ugyan, de ismerem a másikat, elviselem ha néha belémrúg, ha morcos, ha figyelmetlen, ha agresszív, ha néha megver. Tudom hol a helyem, a padló alatt két méterrel.

Biztonságban érzem magam a munkahelyemen, ahol naponta pakolom az árut a polcra, a főnököm hetente kétszer szexista poénokat enged meg magának, a kollégám kibeszél a hátam mögött. A szerepek le vannak osztva, játszom a magamét, ahogy ők is az övéket.

Biztonságban érzem magam az iskolában, mert vannak keretek. Fél év, egy év, 4 év. Vizsgák. Megkapom a diplomát, oklevelet, papírt. Reggel becsöngetnek, délután valahánykor kicsöngetnek. Ha elvégeztem, a tanult tárgyból jogosítványt kapok az élethez, amihez elméleti síkon nagyon értek. Tanulom azt, amiről mások mondják, hogy hasznos. Tanulom azt, amiről valaki egyszer megállapította, hogy az úgy van. Tanulom úgy, ahogyan elő van írva.

Furcsa biztonságok ezek. Társadalmi, hitrendszeri biztonságok. Előírások. Ezer éve elhangzott mondatok, mely zsigerileg beépültek. „Akkor lesz belőled valaki, ha….” „Akkor vagy valaki, ha….”

Biztonságban vagyok, mert vagyok valaki. Diák vagyok. Feleség vagyok. Dolgozó ember vagyok. Úgyhogy minden rendben van. Kiszámítható, előre tervezhető, mérhető. Napi 3000 leütés. 200 feladott levél. 4 kávé. 15000 kilométer.

Mi lenne velem, ha mindezt a tartalmat csak úgy hirtelen feladnám? Ki lennék én? Káoszban lebegő névtelen, szereptelen lény. Sodródó. Kiszolgáltatott. „A nevem Senki.” – mondta Odüsszeusz.

....

B a feladás? (Spirituális értelemben a fel-adás bizalom Istenben/a Nagy Szellemben/Univerzumban stb. Fel, oda, felfelé, adom.)

Feladás. Kudarc. Hát erre sem vagyok képes? Nem bírom végigcsinálni? Vesztes vagyok? De… olyan sok időt, energiát, pénzt már belefektettem! Mindez kárbavesszen? Mindez hiába volt?

Hiába – hiány. Értelmet akarok adni neki, azoknak az éveknek! Legyen értelme a lemondásaimnak, a könnyeimnek, a véremnek. Meg hát… voltak boldog pillanatok. Sok, és…

Magyarázom a bizonyítványom, átszínezem a képet.

Volt értelme. Igen. Volt. És itt a múlt időn van a hangsúly.

Vajon hogy vagyok én a halállal? Véget ért. Minden véget ér egyszer. Egy szakítás, egy munkahely váltás, egy változás mind-mind kis halál. Másfelől mind az én ösvényem, ami valami felé vitt, vezetett. Amin tapasztaltam. Jót és rosszat is. Ami formált.

...

B… félelem. A legnagyobb félelmem az, hogy ha a B-t választom, a társasjátékban visszakerülök a start mezőre. Ugyanaz lesz, mint volt réges régen, még mielőtt az A-t választottam. Visszatérek a kezdetekhez, ahhoz a megszokott rutinhoz amit már untam, amitől gyötrődtem, szenvedtem.

Visszatérek az egyedüllétbe, a keret nélküliségbe, a rendszertelenségbe. Visszatérek egyfajta tétlenségbe.

Újra az leszek, aki voltam valamikor és aki már nem vagyok.

Milyen logikátlan is az elme, az érzéseink! Hogy lehetnék az, aki voltam és már nem vagyok? Hogyan? Mégis elhiszem. Mégis félek tőle. És ez visszatart. Visszatart attól, hogy válasszak. Hogy elhagyjam a jártat, a járatlanért.

...

Mi van még a B-ben? Hm. Lássuk csak. Önbizalom, illetve annak a hiánya. Képes leszek-e azon az úton járni? Képes leszek-e teremteni, létrehozni?

Képes leszek-e alkalmazottból vállalkozóvá válni? Főnök nélkül. Fix fizetés nélkül. Meghatározott órarend nélkül? Képes leszek-e önmagamnak kereteket szabni, vagy elfolyok a semmibe, a tétlenségbe? Képes vagyok-e tudást átadni? Képes vagyok segíteni? Képes vagyok-e meghallgani? Elég okos, szép, ügyes, aranyos, rátermett vagyok? Elég jó stratéga és marketinges és tanár és százféle egyéb vagyok?

...

Mennyi-mennyi érzelem aktiválódik egyetlen döntés során! És a felét még fel sem soroltam! Mennyi mondat a múltból! Mennyi siker és kudarc! Mennyi HIÁNY!

Megkérdeztem egy barátomat, honnan tudom, hogy szívből vagy észből döntök? Honnan tudom, hogy a szívem döntése az nem egy álcázott ugyanolyan gondolat, agyalás, mint a többi ami zizeg belül?

De valójában ez is csak egy kapaszkodó volt, egy megerősítésre való vágyakozás. A felelősség átadása. Jól döntök? Kérlek beszélj rá, vagy beszélj le róla!!!!

Belül én is tudom. Tudom mi a helyes. Számomra mi a helyes. Mi a járható út. Lehet, nekem kell kitaposnom, lehet még egy nagy dzsungel, tele akadályokkal, buktatókkal, de csak azon vagyok képes ezentúl menni.

A másik… A másik már hamis. Látszat. Kényszer. Szerep. Hazugság önmagamnak.