Boldog akarsz lenni? Azt akarod, hogy legyen egy kapcsolatod, ahol szeretnek, ahol viszont szeretsz? Ahol megvan a kötődés ,de szabad is vagy? Ahol értékelnek, megbecsülnek? Ahol van miért? Van cél és napsütés, és vidámság, és nevetés?

• Én olyan szerencsétlen vagyok! Engem senki sem szeret! Egyedül fogok meghalni. Mi a baj velem? Mondd meg, mit csináljak? Hogyan éljek így? Segíts!

És jönnek a kérdések, tanácsok. Jön a segítség a környezettől.

• Mi az, ami feltölt? Mit szeretsz csinálni?
  • Olvass, tanulj, keress hobbikat!
• Csatlakozz csoportokhoz!
• Járj közösségbe!
• Menj el önismeretbe!
• Kérj segítséget!”

És mi a válasz? Az esetek nagy többségében, mi a válasz?

• Ó, nekem már mindegy. Én ebben nem hiszek!. Úgysem változik semmi! Az élet igazságtalan. Te is biztos unsz már engem, hogy folyton ezt hallgatod tőlem!

Kezdtedben….

• Nem, dehogy is! Mindnenkinek vannak rosszabb időszakai. Ne légy elkeseredve!
• De te nem értheted, nekem milyen rossz. Engem senki sem szeret. Én mindenkinek a terhére vagyok.
• Hogy mondhatsz ilyet! Te kedves vagy és okos, és én nagyon szeretlek!
• Csak azért mondod, hogy megvigasztalj és hogy ne kelljen tovább hallgatnod. Tudom, hogy nem szeretsz! Hogy is szerethetnél egy ilyen rakás szerencsétlenséget? Engem mindenki elhagy!

Pár hónap után….

• Azt mondta, szeret! Azt mondta, kedves és okos vagyok! Mégis elhagyott! Miért ilyen gonosz a világ? Mit rontok el? Mi a baj velem?

Ismerős párbeszéd? Tapasztaltál valaha hasonlót? Vagy nem te, de az ismerősödnek az ismerősének az ismerőse lehet mesélt ilyenről.

Ha valaki ennyire rosszul van, ennyire el van keseredve, miért nem kér segítséget? Miért nem VÁLTOZTAT? Miért nem TESZ, CSELEKSZIK? Mi akadályozza meg benne?

A játszma. Ez egy játszma két fél között. Sajnáltatom magam, ezáltal FIGYELMET, ODAFORDULÁST, GONDOSKODÁST, TÖRŐDÉST, SZERETETET kapok. Azt tanultam meg, akkor figyelnek rám, ha valami baj van. És mivel mindenkinek szüksége van a figyelemre, ezért ezt működtetem.

Miért nem változtatok? Miért nem cselekszem? Mert akkor elveszik a játszmám. Akkor valami új dolog történik, amit nem ismerek. És az ismeretlen mindig bizonytalan. Félelmetes. Nem tudom, hogyan kezeljem, hogyan reagáljak rá. A játszma ismerős, biztonságos terep. Nem igényel energiabefektetést. Kiszámítható.

A játszmában minimum két fél van és mindig van egy nyereség. Egyfajta kielégülés. Panaszkodom, és figyelnek rám. Megnyugodtam, törődnek velem. A másik oldalról pedig én lehetek a jó, a megmentő, az okos, a megértő. Egészen addig, míg meg nem unom ezt a szerepet. A játszma csak úgy működik, ha mindkét fél partner benne.

• Én olyan szerencsétlen vagyok! Engem senki sem szeret!
• Igazad lehet.

Ebben az esetben vélhetőleg véget ér a játszma, a B személy nem ment bele. Nem adta meg azt az ingert, amire A-nak szüksége lenne.

Persze lehet, A nem adja fel, és tovább mondja, tovább piszkálja B-t, hátha kiváltja a megfelelő reakciót. Ha ez mégsem sikerül, keres magának egy másik B-t.

Milyen további “nyereségek” adódnak az önsajnáltatásból? Talán a legszembetűnőbb az, hogy ha mindig mások, meg a sors, és az élet, és a szomszéd a hibásak, és nem mi, akkor nem kell felelősséget vállalnunk. Ez egyfelől roppant kényelmes pozíció, másrészről viszont teljesen kiszolgáltatottá teszi az embert. Az az érzés társul hozzá, hogy “képtelen vagyok”, “nem vagyok elég jó”, “nem érek semmit”. Nincs energiája, nincs tisztában önmagával, nincs tisztában az erősségeivel, képességeivel.

Hogy lehet ebből kilépni? (És ez nem csak a játszmákra, nem csak erre a fenti példára érvényes)

Úgy tűnik, úgy vagyunk bekalibrálva, hogy akkor lépünk valami “radikálisat” amikor már kellően rossz, kellően szorít, kellően fáj. Amíg csak kicsit, amíg kibírható az állapot, addig köszönjük, jól vagyunk a komfortzónánkon belül is. De ha elhatároztuk magunkat, SEGíTSÉGGEL. Persze ilyenkor is megtörténhet, hogy jó, majd kérek segítséget. De nem tudom kit. Senkit sem ismerek. És eltelik újabb fél év.

Aztán megint szorít… Jó, jó, most már tényleg kérek segítséget. Be is jelentkezem, el is kezdem, de….

Megint eltelik fél év… Hisz nekem még egy pszichológus, coach, családállító stb sem tud segíteni. Ennyire reménytelen eset vagyok.

Aztán a sokadik fél év után végre, talán, el tudok valaki mellett köteleződni, és akkor elindulhat a változás.

Másik verzió, hogy “inkább megoldom egydül”. Nem állítom, hogy nem lehet. De nagyon nagyon nagy tudatosság kell hozzá. Az kell, hogy rá tudjak nézni kívülről is a múködésemre. Fel tudjam ismerni a mintákat. Észrevegyem, hogy “hohó! Mit is csinálok?” “lehet ezt másképp?” “Lehet az állítás ellenkezője is igaz?” Az kell, hogy objektíven tudjam nézni magam, és visszajelzéseket adjak önmagamnak. “Igen, most megint azt mondtam hogy nekem ez nem megy. Sajnáltattam magam. Értem. Minden oké. Legközelebb hamarabb észreveszem és abbahagyom.”

Ma, mikor felmerült bennem ez a téma, eszembe jutott egy video, ami egyrészt vicces is, és kicsit karikatúraszerű, másrészt tartalmaz némi igazságot.

Fogadjátok tőlem szeretettel.

Akik nem tudnak angolul, azoknak leírtam a párbeszéd zanzásított változatát.

Attól félek, hogy élve eltemetnek egy dobozba, és ettől teljesen bepánikolok.

Volt valaha, hogy valaki megpróbálta élve eltemetni egy dobozba?

Nem, de folyton erre gondolok. Ugyanez van a liftnél, vagy bármi doboz jellegú dolog esetében.

Azaz klausztrofóbiás?

Igen, mondhatjuk.

Rendben. Két szót mondok most, és kérem nagyon, nagyon figyeljen rá, aztán építse bele az életébe.

Hm… Leírjam?

Hát, ha ez önnek kényelmes! Ez csak két szó, a legtöbb ember meg tudja jegyezni. Készen áll?

Igen.

HAGYJA ABBA.

Tessék?

HAGYJA ABBA!

De… mit akar ezzel mondani?

Tudja, ez nagyon érdekes. Két szót mondtam csupán, és el nem tudom mondani, hány embertől hallom ugyanezt a választ viszont. Tudja ez nem yiddishül van. HAGYJA ABBA.

Szóval…. Csak hagyjam abba?

Na látja!

De, de nem tudom. Gyerekkorom óta…

Nem, nem, nem megyünk ebbe bele. Csak hagyja abba.