Listák, elvárások, káosz. 

Vágyunk valamire. Talán nem is tudjuk, hogy pontosan mi az, ami hiányzik. Egy társ? Egy szerető? Valami könnyed és laza? 

Keressük, kutatjuk azt a másik embert, aki majd boldoggá tesz, aki kitölti a bennünk lévő űrt. 

Tűt a szénakazalban, vagy egy nőt/férfit a Tinderen. 

Zavarba ejtő a bőség. Szerencsére mindenféle szűrő áll rendelkezésünkre, hogy az elképzeléseinkhez megfelelő személyt tudjuk választani (egy algoritmus alapján). Magasság, súly, kor, gyerekek száma, egészségügyi szokások. Paraméterek. Ha a fele kiesik a rostán, még úgy is bőven marad választék. 

Az egyetlen probléma ezzel az, hogy nem adatok alapján működünk. Az, hogy kivel tudunk együtt nevetni, kivel érezzük jól magunkat, kinek a közelségére dobban meg a szívünk vagy ébred bennünk vágy, annak semmi köze a ráncok számához, a magassarkúhoz, vagy az edzőteremben töltött időhöz. Legalábbis hosszú távon. 

Egy-egy óra, egy felszínes légyott, egy gyors éjszaka néhány pohár borral megsegítve, egymás karjába lökhet minket, és hihetjük azt, hogy csak a külső számít, hogy az a döntő. 

De eljön az idő, mikor ott ülsz szemben a másik emberrel, nézed a dekoltázsát vagy a bicepsz méretét és nem érzel mást, mint ürességet. Csak egy áru, egy termék, egy adat a szemedben, és rájössz, pontosan ennyit lát belőled ő is. Te sem vagy más számára. Lecserélhető, pótolható, felejthető vagy. 

És egyszer csak, már semmi sem érdekel. Kiégtél. Nem motivál, hogy megkérdezd, hogy van? Hogy érdeklődjél iránta. Hogy elhívd egy kávéra. Nem számít a története, a sorsa. Néha írsz. Néha válaszol. Unalmas, semmitmondó üzenetek. Aztán törlöd, tiltod, mert minek? Nincs rá időd. Majd jön a következő.

Biztos, hogy ezt szeretnéd? Erre vágysz? Ez az, ami kielégít? 

Lehet, más utat, módszert választani? Lehet, hogy ha mindig ugyanaz történik, az egy minta és mutat valamit számodra? Lehet, ha változtatsz (nem a távolság és a kilók beállításán), akkor másképp fognak történni a dolgok? 

Amikor az önbizalom arroganciával párosul, az megöli a kíváncsiságot. Kíváncsiság nélkül nincs fejlődés.  

Egyes irányzatok szerint Isten azért teremtette az embert, hogy megtapasztalja önmagát. Ha Isten több milliárd formájában él, több milliárd személyiséggel, élettörténettel, tapasztalattal, viselkedéssel, gondolkozásmóddal, vajon milyen erős lehet a vágya az önismeretre? Milyen erős lehet a kíváncsisága, hogy megismerje valós lényét? (Kicsit talán kicsavart így a történet, de játszunk el az ötlettel. Csak tételezzük fel!) Vajon tényleg ismerem magam? Tényleg mindent tudok már magamról? 

Mosolygok, amikor valaki azt mondja: én ismerem magam. Ahh, de jó neked! Én nem. Látod, én sok sok éve foglalkozom a kérdéssel, keresem, kutatom a választ, és minél többet tudok, annál kevesebbet. Mi van még ott? Mi van lent, a mélyben? Mi van rejtve? És ez még csak egy ember, még csak én. Hol van a többi? És hol van a tudomány, az irodalom, a művészet? Hol van a természet működése? Hol vannak a színek, a hangok? Hol van a végtelen univerzum? 

Büszkén vállalom, alig tudok valamit. Persze van, akihez képest, egy bizonyos területen belül talán többet tudok. Vagy csak más tudok. Talán pont az tudom, amit Te nem. Pont azt az egy kicsi morzsát, ami számodra kérdéses és bizonytalan.  

Régen csodáltam, sőt, talán megrettentem azoktól az emberektől, akikből sugárzott az önbizalom. Nekem ez a szó a mindent tudást jelentette. Tudom, én vagyok a legjobb, tudom én vagyok a legokosabb, tudom, én mindenre képes vagyok. Valami elemi ellenállásom volt már magával a szóval kapcsolatban is. Tátott szájjal bámultam, hogy “hát hogy tud ő mindent? Hogy lett ilyen okos és ügyes?” Olyan határozottan állítottak dolgokat, olyan lehengerlően és megkérdőjelezhetetlenül, hogy belémfagyott a szó. Bekapcsolt a gyermeki én, ahol a szülő, mint egyetlen referencia pont, isteni magasságokba emelkedik. Ő a válasz minden kérdésünkre. “Anya, ez miért van így? Miért forog a Föld? Miért énekelnek a madarak? Miért fáj az ujjam, ha beütöm? Miért korog a gyomrom? Miért nem nézhetek tévét? Miért kell lefeküdni máris? Miért kettő az egy meg egy? Miért nem ehetek fagyit télen? Miért változnak az évszakok? Miért nem esik hó nyáron? Miért, miért, miért?” És anya meg apa csak mondja és magyaráz, és meg szívom magamba a tudást. Aztán eljön a pont, mikor már nem tudnak minden miértre válaszolni. Később pedig rájövök, hogy nem jó választ adtak. És akkor a gyerek elszomorodik, mert kiderül, anya és apa nem Isten, nem a végtelen tudás birtokosa. Így hát útra kelünk, hogy választ kapjunk a megválaszolatlan kérdéseinkre. És ez eltart egy ideig. Nálam még folyamatban. 

De amikor valakiben nincs több kérdés, sőt, ami a legrosszabb, önmagát már nem kérdőjelezi meg többet, az komoly veszélyforrás. Abból fakad az önelégültség, a lenézés, az arrogancia, a tökéletességtudat, a fejlődni képtelenség, az agresszió, a szűklátókörűség.  

Vallom, hogy amiben ma biztos vagyok, az holnapután lehet egy nagy marhaságnak fog tűnni a szememben. Mert újabb és újabb tudásmorzsákkal egészül ki a már kialakultnak vélt kép, és ezek a darabkák teljesen átrendezik az addigi hitemet, gondolataimat. De ettől független a mai tudásom ugyanúgy értékes és hasznos. Ugyanúgy valid. Hisz enélkül nem tudnék eljutni a következő pontra. Olyan lenne, mintha például a háromtól négy éves kort leértékelnénk, azt mondanánk, hogy a megélt pillanatok, érzések ostobák és nevetségesek, mert most tizenhat évesen lám, lám, most tudom végre mi az a szerelem! A három és négy éves kor csodálatos és elengedhetetlen. Nem születhetek azonnal tizenhatnak. De ha három, vagy négy éves koromban azt mondanám, köszönöm, én itt most megállok a fejlődésben, kíváncsiságban és érdeklődésben, most már tudom, hogy a Nap is körülöttem forog (ugye ez az egocentrizmus időszakának a csúcsa - nem mellesleg valaki látszólag tényleg itt ragadt -), nem emelem a tétet, jól vagyok ahogy vagyok, akkor ... Hát nem is tudom... Nekem nem opció.  

Volt, hogy visszanézted régi írásaidat, rajzaidat, alkotásaidat, tíz-húsz év távlatából, és az az érzésed támadt, hogy “Jajjj.... ez nagyon gyenge!”? Vagy visszagondoltál arra az időszakra, amikor új munkahelyed lett és úton-útfélen rontottál? Aztán pár hónap, vagy pár évvel később milyen magas szintre fejlődtél és most onnan letekintve azt hiszed “Megérkeztem”. Megérkeztél? Nincs tovább? Nincs még több és más? Végigtekintve egy híres festő pályaművén, vajon nem látunk fejlődést? Nem látjuk, hogy a zseni először talán nem is olyan jót alkotott? Vagy harminc év után nem változott a stílusa? Nem lett kifinomultabb, vagy egyszerűen vett egy más irányt? Vajon azt mondta, én vagyok a tökéletes művész, a többiek kis kontárok, még rápillantani sem érdemes? Egy “kontár” alkotásában vajon hány óra munka, gyakorlás, tanulás van? Hány elrontott és kidobott próbálkozás, amiket újabb és újabbak követtek? A tudásunk is ilyen. A stílusunk. A kommunikációnk. Elrontott és folyamatosan csiszolódó mondatok és gondolatok tömkelege.  

A múlt elmúlt. Nincs hatása. Csak a jelennel kell foglalkozni!

Na ezek azok a bullshit klikk kattintó, manipuláló mondatok, amiknek boldogan bedőlünk. 

Miért?Mert mindannyian gondtalan életre vágyunk! Mert boldogok akarunk lenni! Mert a múlt fáj, meg ki emlékszik már rá, és túl büszkék vagyunk ahhoz, hogy belássuk....

Belátni! Mit is? Azt, hogy még mindig hatással van ránk. Azt, hogy eltelt 30 év, és belül még mindig ott van bennem egy kisgyerek, akire ha rászólnak, ugyanúgy megretten és összehúzza magát. És ez dühítő! Felnőtt ember vagyok kérem szépen, nem taknyos óvodás!!! Én irányítom a sorsom, a jelenem!

Ki akarja azt elfogadni, hogy egy régi seb még mindig fáj? Ki akarja azt belátni, hogy anya vagy apa bántott? De hisz ők jó emberek! És szerettek! És gondoskodtak rólam!

Még mindig védem őket, teljes lojalitással! Ha belátnám, hogy sérültem, elárulnám őket!

Na, ez is egy korlátozó mondat, egy marhaság! Nagy káosz van a fejekben, kérem szépen!

Empátiával fordulni magunk felé, NEM JELENTI AZT, hogy ezentúl nem szereted a szüleidet! Nem jelenti azt, hogy rossz emberek! Nem jelenti azt, hogy nem tettek meg mindent, ami tőlük telik!

Na de akkor most szeressem őket vagy sem? Most akkor mi van ezzel a múlttal? Akkor miért bolygassam?

Felnőtt aggyal gondolkozunk. Azt hisszük, hogy az egyszerű megértés mindent megold. Azt hisszük, hogy gyerekként is ilyenek voltunk. Ha most megértem a múltam, akkor a bennem élő gyerek rájön, hogy butaságot csinált, vagy az úgy nem logikus, nem racionális, nem strukturált, nem lineráris, nem...

Itt a gond!

A gyerek spontán. A gyerek kreatív. A gyerek a mában él. A gyereknek a pillanat örök. A gyerek érez. A gyerek azt hiszi, ő mindennek forrása, eredete. Minden jónak és minden rossznak. Ha anya kiabál velem, rossz vagyok. Ha sír, én okoztam a bánatát. Ha nem szól valamiért, elhagyott és soha többé nem jön vissza. Ha nem látom őt, akkor egyedül maradtam, kiszolgáltatva, tehetetlenül. A gyerek számára az idő végtelen.És ebben a végtelenségben él még most is benned. 

Ottragadt a múltban, ott, abban a pillanatban, amikor elhangzott az a bizonyos mondat! Felnőtt fejjel jelentéktelen, ártatlan megjegyzés. Nem is érted, miért fáj, miért hasogat!

"A szemüvegesek ügyetlenebbek!" "Ez a rajzod most nagyon csúnya lett!" "Ne egyél több kenyeret! Lassan olyan leszel, mint egy bálna!" "Bezzeg Kati barátnőd mindig kedves az anyukájával!" "Menj a szobádba, ne is lássalak!" "Nem mehetsz el a szülinapi zsúrra a hármas miatt, amit hoztál!" "Úgy bőgsz mint egy lány! Szégyent hozol rám!" "Úgy öltözködsz, mint egy kurva!" "Ha ilyen ruhába ki mersz menni, ne csodálkozz majd, ha nem lesz barátod!" "Ha nem viselkedsz, árvaházba adlak!" "Ne merészelj nekem nemet mondani!" "Ne merészelj feleselni!"

 
Rossz vagyok.

Hibás vagyok.

Bűnös vagyok.

Hálátlan vagyok. 

Kövér vagyok.

Értéktelen vagyok.

Buta vagyok.

Tiszteletlen vagyok.

Kicsi vagyok.

Gyenge vagyok.

Néma vagyok.

Tehetségtelen vagyok.

Mindent elrontok.

Matathatsz a jelenben, kapirgálhatsz, mint tyúk a szeméttdombon. Mantrázhatod összeszorult gyomorral, hogy nagy vagyok, nagy vagyok, jó vagyok, csinos vagyok! Elolvashatsz száz önismereti könyvet, motiváló idézetet. Hiába!
Amíg nem mész vissza azért a kisgyerekért, akit beküldtek megalázva a szobájába, amíg nem fogod meg a kezét, nem simogatod meg az arcát, nem nyugtatod meg, addig nem tud radikális változás történni az életedbe.
És mi is az a változás?Elmúlt gyomorgörcs.Önfeledt nevetés.Önbizalom.A pillanat megélése.Kreativitás. Spontaneitás.Érzések megjelenése.Bizalom. Biztonság. Erő.Az élet szeretete.Párkapcsolat.Szexualitás.Önkiteljesedés. 

Szombat, az én napom. Gyerekek az apukájukkal, ma séta sincs. Elméletileg rengeteg mindent tudok csinálni. De... 

Amit kell: 

• Leírni a legutóbbi sétát és elküldeni a kliensnek. Három-négy oldalnyi szöveg a közös folyamatról, arról amit beszéltünk, amilyen összefüggésekre rájöttünk, amit játszottunk, ahogy oldottuk a problémát.  
• Könyvajánlót írni. 
• Sétanaplót folytatni. 
• Összehajtogatni a tiszta ruhákat. Mosni. Ágyneműt cserélni. Mosogatni. Felsöpörni. Fürdőszobát takarítani. 
• Kijegyzetelni egy szakkönyvet. 

Amit szeretnék: 

• Meditálni. 
• Olvasni. 
• Csak úgy lenni. 

És ehhez jön a fiam meccse, ami kettévágja a napot. 11-kor és 15 órakor. Számít rám. Szeretné, hogy ott legyek. 

Ülök a lelátón és bosszankodom a játékon. Kihagyott helyzetek, rossz passzok. Átragad rám is a többiek elégedetlensége. A gyerek ül a kispadon. Letelik az első negyed, második negyed, harmadik negyed. Már rég vezetünk és ő még mindig csak ott ül, és ül és “miért nem játszhat már?”. Eggyel idősebb korosztályban van, mint kicsi, és telnek a percek, és végre, a vége előtt 1,5 perccel beugorhat a vízbe.  

Megjelenik bennem a harag, a düh, a frusztráció, hogy “hát ezért jöttem el? Ezért hagytam félbe a teendőimet? Másfél óra (oda-visszaút, plusz a meccs ideje) másfél percért? 

Második meccs után átmegy egy barátjához, nem nekem kell hazavinnem. Mondom neki, hogy akkor délután én otthon maradok, de rámnéz, azzal a szomorú szemével, és kéri, "azért gyere!” Megsimogatom a fejét és átölelem. “Jól van kicsim. Itt leszek.”  

Miközben megyek vissza a 15 órás mérkőzésre és tudom, megint csak 1,5 percet fog játszani, azon gondolkozom, mit is keresek én ott? Egyáltalán... Mit keresek a meccseken? Azokért a másfél percekért nem éri meg! Mennyi mindent lehetne helyette csinálni! Sok-sok hasznos dolgot (például kipipálni pár tételt a fenti listáról). Olyanokat, amiknek van eredménye, van látszatja! Ha legalább játszana... Ha legalább tudnék neki szurkolni, örülni, ha gólt dob, kiabálni, ugrálni, tapsolni. De így???  

És rájövök, nem a meccsért, hanem miatta vagyok ott. Azért megyek, hogy ott üljek vele a kispadon. Vele legyek. Lehet, nem találkozunk. Lehet, nem is lát. De tudja, hogy ott vagyok. Ott vagyok, mert kérte. Mert szüksége van a támogatásomra. És ezt meg tudom neki adni. És meg is akarom adni. Vajon kell ennél több? 

És ahogy végigfuttatom magamon ezeket a gondolatokat, úgy csökken a feszültség. Már nem számít, hogy nem fér valami bele a napomba. nem számít a teljesítmény, a játékidő. Nem számít semmi sem.  Ülök vele a kispadon. És csak ő van, és én vagyok. 

Személyiségfejlődés 3-6 éves kori szakasza, az ovis kor, felnőtteknél. 

Tinder, facebook ismerkedés, online világ, randi appok. Számtalan csemegét nyújt egy olyan ember számára, aki kíváncsi és érdeklődő a tekintetben, milyen mentális állapotban van a mai magyar felnőtt lakosság, illetve milyen szinten áll személyiségfejlődésében. 

Lehet erről viccesen, és komolyan is írni, én jobban szeretem a karikatúraszerű változatot, egyrészt mert szórakoztatóbb, másrészt pedig reménykedem, hogy így befogadhatóbb is.  

Mi is az a 3 legfontosabb dolog, amin egy gyerek keresztülmegy óvodás korban? 

• Akarom. 

Végre elérkezett az idő, hogy tudok beszélni. Végre már nem csak sírok, kiabálok, nevetek, és vagy kitalálja anya, apa, a gondozó nő, hogy mit is szeretnék, hanem EL TUDOM MONDANI. Katartikus élmény! Hatással vagyok a környezetemre. Ki tudom fejezni az akaratomat! És mivel gyakorlás teszi a mestert, ezért állandóan mondom is: akarom, akarom, akarom. 

Ja igen! És ÉN akarom! Ez nagyon fontos. Hisz ÉN vagyok minden. Én vagyok a Nap és a Hold, a kezdet és vég! Mindennek okozója. Én vagyok az eredet, és a következmény. (Sajnos, ha apa és anya elválik, az is miattam van. Mert hát ki másért?) ÉN! Milyen csodálatos szó! Milyen csodálatos vagyok! Létezem! Vagyok! Örülj és vigadj, mert végre eljöttem ÉN, és megengedem, hogy gyönyörködj isteni önmagamban! 

• Most. 

Egyrészről nagyon akarom! Másfelől meg fogalmam sincs mikor is van az a holnap, meg jövő héten! Pláne nem következő Karácsonykor, meg nyáron! Ne zavarj össze! Bőven elég, hogy megtanultam a WC-be pisilni, kakilni, és nem rögtön bele a pelusba! Az én türelmem is véges! És különben is.... Hát nem jó csak úgy lenni? Játszani? Elmerülni a pillanatban? Carpe Diem! Minek aggódni a holnapért? (Még mindig nem tudom, az mikor van, de ha Te mondod!) 

• Muti, mid van! 

Tehát, megtanultam, hogy nem egy vagyok anyával. Ezt már igazából elég picinek, mert olyan okos vagyok. Van önálló kezem, lábam, fülem, szemem. És mint említettem, ha figyeltél, önálló akaratom! Na de! Kiderült, hogy van sok hozzám hasonló gyerek (persze nem olyan tökéletes!). Szóval azon gondolkozom, hogy miben is különbözöm tőlük? Hasonlít a hangunk, a magasságunk. Hasonlít a kinézetünk. De hát ő mégsem én vagyok, én meg nem ő. Ő lány, én meg fiú. Na de mit jelent lánynak lenni? Mit jelent fiúnak lenni? Ezen töprengtem, gondolkoztam, aztán apa azt mondta, hogy a fiúknak fütyülőjük van, a lányoknak meg nunijuk. Na jó, de az hogyan néz ki? Feltétlen ki kell derítenem, de az óvó néni mindig a sarkamban van, les, meg leszid. De ennek akkor is utána járok! Katikával már meg is beszéltem, hogy elbújunk a bokorba, és kiderítjük, milyen is az a lány, én meg megmutatom neki, milyen az a fiú. 

…. 

Nézzük meg, hogyan van jelenik meg ez a három dolog felnőtt korban! Láthatjuk, hogy ovisként ezek a kérdések fontos elemei, részei a személyiségfejlődésnek. Markáns kérdései! Elengedhetetlen kérdései! Na de! Amikor egy 30-50 év körüli férfi, vagy nő, még mindig ott tart, hogy MOST! AKAROM! ÉN!, arra olyan jelzőket aggatunk, mint hedonista, nárcisztikus, önző, felelőtlen.  

Nem állítom, hogy ezek a felkiáltások ne lennének fontosak! Sőt!  

Nagyon is fontos és szükséges, hogy tudjam, mik a vágyaim. Szükséges, hogy ki tudjam őket fejezni.  

Az akaratom, az a hajtóerőm. A cselekvés, a teremtés, létrehozás eszköze.  

A most pedig képesség az önátadásra, az elmerülésre, a jelen megélésére! Tehát nem kukába való értékek, csak a mérték a kérdés.  

És itt van az a harmadik dolog is, ugyebár. Ami itt elsajátítandó az az intimitás fogalma, megértése. Enélkül elcsúszik az egész, és marad az utcán mutogatós bácsi, a kéretlenül küldött, kapott fotók, amikre aztán reakcióként jön a sokk, a tiltás, a felháborodás, a “takard el gyorsan a szemed Ernőke!”, “Pfúj! Undorító perverz alak!” felkiáltások. Maga a test szépsége elveszik. A gyöngédség, a szeretet, a bizalom. Az együttlét. A szexualitás. Elértéktelenedik a test, mert nem jókor, megfelelő helyen, megfelelő személynek és körülmények között kerül megmutatásra. Elértéktelenítem önmagam, és a másikat is. Öncélú magamutogatássá válik, a szerelem, a vágy, az erotika helyett. Nem tüzet gerjeszt, csak unalmat (“Jajj, már megint egy fallosz? Nem unják már?”), közönyt, akár undort.  

Érdemes átgondolni, milyen gyakran jelenik meg ez a három dolog az életünkben? Hogyan használjuk őket? Milyen célt akarunk elérni velük? Egyáltalán megfordul-e bármi cél a fejünkben, vagy csak ösztönszerűen éljük az életünket? Mire vágyunk valójában? Vajon hatékonyak-e ezek a módszerek, és közelebb visznek a beteljesedéshez, vagy épp, hogy eltávolítanak? Min tudunk változtatni? Mit tükröz vissza a környezetünk? Elismerést vagy elutasítást kapok? 

Hogy is vagyok? Jelenleg alig bírom mozgatni a jobb lábam térdtől lefelé. Fáj a térdem, fáj a vádlim. Fizikálisan nagyon el vagyok fáradva. Figyelem, hogy hol vannak a határaim. Tanulom ebben is magam. Számomra ez egy újabb fejlődés, egy változás. Mert mindig, hogyha változik egy körülmény körülöttünk az hatással van ránk, és ezáltal mi magunk is változunk.

Emlékszem, hogy nem is olyan nagyon rég, bár annak tűnik, ültem az irodában. Kinyitottam reggel a laptopot, olvasgattam az emaileket, készítettem az Excel táblázatokat, teszteltem a rendszert. Néztem, hogy hol a hiba? Mi az, amit még nem csináltak meg, mi az, amit fejleszteni kell?

Már évek óta éreztem ennek a munkának a lelki terhét, azt, hogy valami olyasmit csinálok, amit annak ellenére, hogy képes vagyok megcsinálni és képes vagyok jól megcsinálni és ügyes vagyok és felelősségteljes és számíthatnak rám stb, nagyon nem én vagyok. Idegen. Távoli. Közönyös. Biztosítja számomra a kényelmet, a biztonságot, a megszokást. A havi fix bevételt. Kiszámíthatóságot. Az állandóság illúzióját. De már régóta nincs közünk egymáshoz.

Hiába tudtam és éreztem ezt, mégsem váltottam éveken át. Az elején azért, mert még nem láttam az utam, nem láttam merre tovább. Egyik helyről a másikra menni, ahol aztán ugyanaz lesz... nem volt kedvem. Aztán meg azért nem, mert a cél megvolt, láttam a szakadék túloldalát, de ki kellett építeni a hozzá vezető utat. (Karrierváltás esetén ez az út általában valamilyen felnőttképzési formában jelenik meg. Legyen az egy OKJ, vagy főiskolai, egyetemi továbbképzés) Hát ezért tartott jó pár évig, míg a számok, a tesztelések, a rendszerek világát elhagyva eljutottam a lélek birodalmába, és azóta járom az utam, sétáló coachként szó szerint, és bár épp most mozogni is nehéz, végre jó helyen vagyok. Végre azt csinálom, amire születtem.


Mikor leültem írni ezeket a sorokat, az volt a szándékom, hogy adok egy kis helyzetjelentést magamról, egy betekintést, megosztást, ki is vagyok én, hogyan is lettem sétáló coach, mire jó az, és szánt szándékomba állt elmesélni, hogy hát ez kérem szépen tényleg, fizikálisan, mentálisan, lelkileg is egy nehéz meló! Hát sétálj velem 3,5 órát, és fókuszálj valakire teljes lényeddel, segíts neki, emeld, szeresd, töltsd, tedd fel a megfelelő kérdéseket, aztán meglátod! Tessék picit sajnálni! De két bökkenő akadt ezzel a tervemmel. Az egyik az, hogy én ezt imádom, ebben kiteljesedem és egyáltalán nem érzem nehéznek. “Flow”-ban vagyok. A másik az, hogy közben elszaladtak a gondolataim. Mennyire hasonlít a munkahely a párkapcsolathoz! Nahát! És elvitte a fókuszt. Mert írásban lehetek összeszedetlen. Írásban megengedhetem magamnak a csapongást, hogy könnyedén és lazán áramoljanak a képek, ússzanak a szavak, lebegjenek a szemem előtt a mondatok. Az írás az a szent hely számomra, ahol a tudattalanom megnyilvánulhat. Úgyhogy kedves olvasó, kérlek tarts velem, és nézzük meg, mi a köze a munkahelynek a párkapcsolathoz! Hogy éppen melyikről van szó? Talán munkát mondok, de párkapcsolatra gondolok. Talán pont fordítva. Ezt döntsd el te. És innentől én már csak tolmács vagyok.

Miért nem hagy valaki ott egy olyan munkát, munkahelyet, amit nem szeret? Ahol nem boldog. Miért olyan nehéz kilépni belőle? Miért olyan nehéz azt mondani, hogy “én most valami újat akarok, én valami mást akarok. Én önmagamat akarom. Azt az embert akarom, aki tényleg én vagyok. Mert ez már nem működik. Talán soha nem is működött.” Már nem jó, mégis ragaszkodik. Mégis kötődik. Bánt, mégsem tud elmenni. Miért? Érzi, hogy beleszürkül, hogy elveszik benne, hogy felolvad, mégis valami ott tartja.

Talán fél... Mi lesz ha.... Ki is lesz ő ebben az új helyzetben? Hogyan állja meg a helyét? Mi lesz akkor, ha végleg elválnak útjaik? Lezárul egy korszak. Egy életszakasz.

Nézzük, ahogy valaki csak vergődik, évek, akár évtizedek óta. Egy barátunk, egy ismerősünk. Talán önmagunkat nézzük és mondjuk: “Miért nem szakítotok már végre? Mi értelme ennek? Szedd már össze magad! Hogy alázhatod meg így magad” Segített ez valaha bárkinek is? Csak még gyengébbnek, még erőtlenebbnek, még megalázottabbnak érezte magát.

Nem tehetem. Tudod, a fizetés... Kell a fix bevétel, családom van, gyerekeim, kutyám... Itt jól fizetnek. Ez biztos. Inkább nem ugrálok. Úgysem vennének fel. Tudod, nem jó, hogy három nyelven beszélek és két diplomám van. A munkahelyek a szép és vékony lányokat szeretik. Én meg … megmondták, okos vagyok, attól félnek a fiúk. Ő azt mondja, öltözködhetnék csinosabban is! Nőiesebben! Múltkor is fél órát beszélt erről, hogy miért nem hordok kis kosztümöt, meg magassarkút! Meg használjak már rúzst, olyan sápadt a szám mint egy halottnak. De ő legalább velem van. Itt van. Szeret.

Ebben a gazdasági helyzetben? Egy állásra 130-an jelentkeznek, és csak egyet vesznek fel! Örülök, hogy van mit csinálnom!

Nem, a túlórát nem fizetik ki. De nem merek szólni, félek, hogy kirúgnak. Apa megbüntet.

Ó, hát máshova nem vennének fel. Túl idős vagyok a változáshoz. Én már nem ugrálhatok. Ötven évesen? Örülök, hogy van hol és mit, tudod?

Nem mehetek el! Három ember munkáját végzem itt! Mit kezdenének nélkülem? Tönkremenne a cég! Maradnom kell. Szabadságra sem mehetek. Szegény főnököm, annyit dolgozik, persze hogy segítek neki. Szüksége van a pihenésre, mikor este hazaér. Sok bent a munka, a feszültség. Hagyom, hagy üljön le és olvassa a híreket. Addig én megfőzök, tanulok a gyerekkel. Nagyon szeretek velük lenni, semmi gond. Sajnos sokszor elalszom mellettük és 11-kor úgy mászom be az ágyba. A férjem nem csodálom, hogy leszid, és mérges, hogy megint nem akarom... Megértem, hogy megcsalt. Nem tehet róla.

Már együtt vagyunk tizenöt éve. Annyi mindenen mentünk át. Két új főnök, rendszer frissítések. A fél csapat felállt és elment. Maradnom kell. Emlékszem, mennyire nehéz volt három éve, főleg a zárásoknál. De túléltük. Igen! Emlékszel?

Nem, nem szoktak megdicsérni. A főnököm nagyon kritikus. Nagyon precíz. De igaza van. Sokat tanultam tőle szakmailag. Tényleg fontos, hogy a betűméret következetes legyen. A kimutatás az rendben volt, meg a könyvelés is. De hát ez a dolgom. Ez alap, hogy tudjam.

Idén nem kaptam bónuszt. Pár hónappal ezelőtt elkövettem egy kis hibát, és nem érdemeltem meg. Nem érdemeltem meg a jutalmat. Talán jövőre megdicsér apa. Talán, ha még többet teljesítek, akkor büszke lesz rám. Akkor megsimogatja a fejem és kapok 2% fizetésemelést.

A párom nagyon okos. Neki mindig igaza van. Sose veszekszünk. Elmondja, hogy mi legyen, hogyan jó és ... Tudod ő nagyon okos. Én meg nagyon jól meg tudom csinálni, amit mond.

Kilépni az alkalmazotti létből kicsit olyan, mint elhagyni a szülői házat. Kirepülni a fészekből. Most derül ki, megállom-e a helyem! Most növök igazán fel. Nincs mögöttem az a hátország, nincs egy biztos pont. Ha ma tudok dolgozni, holnap egyáltalán nem biztos. Most tapasztalom meg a teljes felelősséget. Most tapasztalom meg a szabadságot.


#coaching #munkahely #iroda #alkalmazott #feladat #apa #büszke #bántalmazás #dicséret #kritika #jutalom #nevelés #segítés #önfeláldozás

•  Mindjárt ott vagyok -, mondom a telefonba és szaladok le a lépcsőn. “Ma csak kávézunk, nem hagyom, nem hagyom… “ 

Egyedül vagyok, végtelen csendben. Nem szólnak hozzám, már nem szólok. Kirekesztődtem és kirekesztettem magam. Önsorsrontó védelem. De védelem.  

Néha megpróbálok barátkozni másokkal, de nem tud elmélyülni. Valahol mindig megszakad a folyamat. 

Ő legalább itt van. Egy emberi lény, nevetve, mosolyogva, önzőn, erőszakosan, mohón. Látom a nagyra nőtt kisfiút. Ő is sebzett. Gyenge. Izmokkal fedve. Rajongással meséli el, milyen kincseket gyűjtött (nőket, tárgyakat, trófeákat). Milyen okos volt, és talpraesett. Eszembe jut, megdicsérjem-e? 

Figyelem, ahogy jön-megy, ihatatlan kávét ad, de kortyolom, mert legalább megpróbálta. Szívom a cigarettám, addig sem kell megszólalni. Minek? Mit is mondhatnék? A társaságát adja, de az érdeklődését, megértését nem. Ha mégis mesélek, lelő, bármit mondok rögtön az ellenkezőjét javasolja.  

(Megjegyzés: érdekes, hogy ez az okos, intelligens, mindenre választ tudó férfi soha semmit nem ért el az életben, míg én okos, de nála nyilván tehetetlenebb, életképtelenebb, azért egy lakást meg pár diplomát saját erőből összedobtam. Érzés: lenyomnak) 

Hallgatok. Nincs helye az ellentmondásnak. 

Vágyom kapcsolódni, de nem lehet. Így nem. Végül megunja a monológot, megfog és berángat a hálóba.  

• Nem akarom - suttogom -, hagyd abba kérlek! 
• Olyan cuki vagy, mikor mérges vagy -, röhög hangosan és egy mozdulattal lerántja a nadrágomat 

Két perc. 

Sétálok haza és fogadkozom, “nem, legközelebb nem hagyom, hangosabb leszek és határozottabb”.  

• Miért mész pofonért? - kérdezi egy ismerősöm (mert valakinek ezt ki kell adnom, a magányt, a gyengeségem, a megalázást, a szégyenem. Kell egy menedék, akkor is, ha rideg, ha nem segít, és csak összerezzenek.), és tudom, igaza van. Ezt a kérdést már százszor feltettem magamnak: miért megyek oda, ahol bántanak és meggyaláznak? Újra és újra! 

Régen szerettem őt. (Szerelem! Függőség az esetemben. Szeretetért koldulás. Persze ez megint címke, tartozik hozzá egy kép, egy attitűd, egy szag, egy egész asszociációs sor. Átfogalmazom: gyermeki sóvárgás az elfogadás és szeretet után.) Meg az előtte lévőt, utána következőt. Hittem, bíztam (az a fránya fehér lovas herceg... majd ő megment!) Mintáim. 

Leltárt készítek magamról, az érzéseimről, megküzdési stratégiáimról 

✅ Javul a statisztikám! Már hamarabb mászom ki a rossz talajba vetett romantikus érzéseimből és kevésbé visel meg.  

✅ Már csak fél év. 

❌ A bántalmazással szembeni ingerküszöbömet a nemi erőszak sem éri el. (Ez kicsit aggaszt, ide egy ❗ jelet is teszek magamnak. “Elérzéketlenedés?” Firkálom a papír szélére.) 

✅ Ki tudtam mondani, hogy NEM (Megdicsérem magam, kell a megerősítés. Tudom, ez a nem még nem AZ A NEM. De megtanulom! El fogom érni. Megvédem magam! Szabad ellentmondani.) 

Olyan ez, mint egy durva kiképzőtábor. Életre-halálra. Előbb összegyűjtöm a fegyvereket és megtanulom a használatukat.  

Az utolsó 3 találkozás során erősödtek a nemek, és végül hatásosnak bizonyultak. 

Egy pont kipipálva.  

Lassan foglalkoznom kell azzal is, hogy miért??? Miért mentem hozzá ismételten? Azon a tényen kívül, hogy szükségem volt emberi kapcsolatokra, minőségtől függetlenül.  

Következő tétel a listámon: gázláng = az érzéseim meghamisítása, meghazudtolása, elnyomása. Bízhatok-e az érzéseimben?  

Gyorsan akad egy tesztalany, akin kipróbálhatom, mennyit fejlődtem ezen a területen az elmúlt évek során. 

✅ Egy hét leforgása alatt felismertem, hogy az illető agresszív, nárcisztikus jelekkel. Nem domináns, hanem elnyomó. Figyelmen kívül hagy, tiszteletlen, megalázó attitűddel, mindezt egy megjátszott "tudásba” bugyolálva. “Sokat tapasztaltam, hidd el, ez nem úgy van!” (❗ Milyen a viszonyom a hatalomhoz? Milyen reakciókat vált ki? Mennyire fogadom el feltétel nélkül azt, amit mondanak nekem, csupán azért, mert akitől jön idősebb? Mennyire helyezem előtérbe a “tudományos alapon levezetett” dolgokat az érzéseimmel szemben. Megjegyzés: apaseb?) Szabályokat szab, korlátoz, ha én hívom elérhetetlen. Ha ő hív, végig beszél, ha én szólnék már le kell tennie. Emojit nem használhatok, mert ő azt nem érti. Ne írjak sokat, mert rossz a szeme, de kérdez írásban. Ha ellentmondok, vagy az én nézőpontomat megosztanám egy adott helyzetről, akkor az érthetetlen és hülyeség, és ő ilyen nevetséges indokot még nem látott. 

✅ A testem tökéletes jelzőrendszer. Azonnal görcsölt, “menekülj, menekülj”. Hallgattam rá. (Ismét egy vállveregetés. Régebben az egy hét, az egy évig, vagy többig tartott volna, attól függően milyen ügyesen és módszeresen ignorálja az érzéseimet, hogy majd én is azt tegyem a sajátjaimmal, és rombolja az önbizalmam, hogy végül 100% szükségem legyen rá az “életben maradáshoz”. ❗ Ez így leírva, kimondva, félelmetesen emlékeztet a csecsemő állapotára.) 

Érzések: pici és védtelen vagyok, tehetetlen, kiszolgáltatott. 

❌ A bántótól várom az enyhülést, gyógyírt. 

Hiány. Nem is voltunk kapcsolatban, egy hétig beszeltünk, az is borzasztó volt … Mégis Hiányzott utána. Miért??? Nem vagyok hajlandó letagadni, ez van. Még mindig hatással van rám ez a működés, még mindig megérint. Még mindig vonzom ezt az energiát és vonzódom hozzá. 

❌ Felkerestem pár hónap múlva munkaügyben. Miért őt? Nyilván fordulhattam volna máshoz is, de szinte örültem a lehetőségnek, hogy kapcsolatba léphetek vele. Vele, aki “szeretett”. Egy nap után. “Csináljuk tudatosan. Fél éven belül költözzünk össze! Téged akarlak, szeretlek!” (Szeretlek szó mágikus hatása. Kimondják és azonnal elhiszem. ✅ Mikor terápiába vittem a helyzetet, hogy akkor most oldjuk meg a férfiakkal való kapcsolatomat, készen állok, hogy segítséget kérjek, hogy szembenézzek önmagammal, és belenézzek a kút aljába, mert talán nincs rendben, hogy 20 éve folyamatos verbális vagy fizikai bántalmazásban vagyok, a híres-neves terapeuta, akit mindenki csak Mesterként emlegetett közölte 5 perc után, hogy “Nem vállalom magát, mert semmi szerethetőt nem látok magában”. Miközben enyhe sokkos állapotban ültem vele szemben, és hallgattam a kiselőadását arról, hogy milyen csodálatos, mikor elesett az utcán és egy idegen ember odament hozzá segíteni, és hihetetlen ez a szeretet, ami körülvesz minket, csordogáló könnyeim közt azon morfondíroztam, vajon csak provokált, egyfajta Csernus módszert használva, vagy ez az ember teljesen inkompetens, hogy ilyet mond egy kliensnek? Érdekes kockadobás, hogy megint egy bántalmazó férfinél kerestem gyógyulást. A plusz pont azért jár, mert nem hittem neki. És mert végül, mikor nagy kegyesen azt mondta elvállal, nem mentem hozzá soha többet. ❌ Az élmény erős hatással van a pszichológusok és pszichoterapeutákról alkotott képemre. Ily módon a külső segítség igénybe vételével szemben erős ellenállást érzek.) 

✅ Találkozás, mint teszt. Undor. Teljes bizalmatlanság. Felismerem, hogy ez anno is megvolt. Validálom az érzést.  

Bizonyítékgyűjtés:  

• napon belüli ellentétes információk 
• letagadja, amit előbb mondott,  
• “félreértetted” 
• bizonyíthatatlan érdemek 

• mismásolás 
• félrebeszélés 
• hazugságok (olyan nagyot mond, ami már annyira valószerűtlen és hihetetlen, hogy hihető) 

Összegzés: 20 év párkapcsolati bántalmazás. Érzelmi függőség. Plusz ami a régmúltból jött.  

Lassan haladok. Lépésről lépésre. 

A “te csodalatos vagy” típusú mondatokra még mindig, mint pióca rácuppanok. “Láss! Szeress!” Miközben kognitíve is tudom, hogy “de hát első találkozás alkalmával??? Ez nem logikus!” 

✅ Felismerem az érzést.  

Tudatosítás. Tudatosítás. Kívülről látni magam.  

Nem válaszolok. Bekucorodom a fotelba és megkeresem azt a kislányt bennem, aki szomorú, csillogó csillogó szemekkel nyújtozik a szeretett lény felé… (Megjegyzés: ki Ő? Ki ő, aki ekkora űrt hagyott?”) Odaülök magam mellé, átölelem. “Ez most nehéz neked. Én szeretlek és itt vagyok” kicsit pityergünk. Lassul a légzés. Csökken a sóvárgás. A fajdalom. Visszarendeződöm a tengelyembe. 

Megfigyelesek: 

✅ Kevesebbet címkézem magam, és ha igen, általában észreveszem. Ilyenkor átírom a mondatot és képzeletben megsimogatom magam. 

❌ Libidóm a pincében. Most ez jobb is, mert gyorsan vitt “rossz utakra engem”. De előbb-utóbb megint ki kell próbálnom magam. Hol tartok? Még mindig a bántalmazó energiákat húzom be? Van egy aggódás és félelem bennem.  

❌ Vastag páncél. Bizalomvesztés. Érthető, viszont hosszú távon nem tartható. Feltéve, ha szeretnék nyitni, kapcsolódni, érinteni és szeretni. Ezt egyedül nem tudom megoldani, ennek az oldására kell egy ember (ezt akadályoztatja a fent említett terapeutával az élmény, és még pár hiteltelenné vált szakemberrel való találkozásom). Tehát a feladat: nagy levegő és nyitás. Ufff.  

❌ Rohadtul meg vagyok ijedve és szűkölök. Akit legmélyebben beengedtem lelkem minden bugyrába, bizalmasom, barátom volt, durván és kegyetlenül elárult és megtaposott. Kapcsolat: 1,5 év. Regenerálódás: 5 év. Veszteségi mérleg: akkor majdnem minden. Kockázati tényező: 9,5-es.  

Szóval itt tartok most. A történet felét - a különféle verbális bántalmazásról, leértékelésről - átugrottam. Volt belőle bőven. Jó részét letettem, megfejlődtem, így kis “színesnek” érdekes lehet, de a jelenre vonatkozólag irreleváns. Már van szemem a bántalmazásra. Éveken át vakfoltos voltam. Most felismerem. De még mindig megtalálnak ezek a férfiak, akkor is, ha elbújok a szobám sarkában. Nem tudom, hogy csinálják, milyen receptoraik vannak. Azaz a menekülés nem megoldás. Merre tovább?  

Évek óta aggaszt az online tér túlburjánzása. Amellett, hogy számtalan előnye van az internet világának - ha jól használjuk -, például rengeteg információhoz lehet hozzájutni, programokat találni, társat (?), megteremti a lehetőségét az otthoni munkának, ami nagyfokú szabadsággal jár, könnyedén elintézhetünk ügyeket, vásárlást, adminisztrációt, ott villog a szemem előtt Damoklész kardja*. 

Elmagányosodás. Belehelyezkedünk ebbe a kényelembe, de már nem mi használjuk őt, hanem ő használ minket. Ez az ÉN “győzelme”, aki önerőből tesz mindent, jut előrébb, tör fel a ranglétrán, költözik messzi városba, halad a korral, bezárkózik a szobájába és már ki se kell dugnia az orrát, hogy hozzájusson az életben maradásához szükséges dolgokhoz.  

Csakhogy közben láthatatlanul bekúszik az ajtó alatt, a falak repedésein a szürke köd, a magány.  

Már nehéz és fárasztó kimenni az utcára. Belenézni mások szemébe. Kommunikálni. Kapcsolódni. És ha kapcsolódnánk is, a másik ember a mobilját nézi, vagy az okosóráját, ahogy pittyeg, miközben ülünk egymással szemben a kávézóban.  

Kiharcoljuk, hogy egyedül legyünk, majd összeroppanunk a súlya alatt. A bánatunkra egy szomorú emoji a válasz, az örömünkre egy like jel, de sehol egy tekintet, sehol egy ölelés. Nem halljuk a másik hangját, a lélegzetét, nem érezzük az energiáit, mert a sok cikázó elektromos jel felfogja.  

Úgy vagyunk megalkotva biológiailag, hogy szükségünk van a tükrözésre (azaz a másik ember reakciójára), hogy képet alkossunk magunkról. A pozitív (valós) visszajelzések, a szeretet eláraszt minket hormonokkal, aktívabbak, energiadúsabbak leszünk. Céljaink lesznek, ötleteink.  

Egy messengeren küldött szívecske, egy “hajrá” üzenet, egy “sajnálom” komment és megyek tovább a hírfolyamon, pillanatnyi morzsák a túléléshez, de nem az élethez.  

A világot megváltoztatni nem tudom. Nem tudom azt mondani - és nem is akarom -, hogy le az internettel, vissza a törzsi közösségekbe, égessük fel a városokat és éljünk falun. Jelenlegi érzékelésünk szerint az idő lineárisan halad, előre. Egy irány van. Ezt el kell fogadnunk. De nem mindegy mit és hogyan és milyen mértékben használunk. Nem mindegy, mi használjuk az internetet, vagy az internet használ minket. Meg tudunk-e maradni embernek, színesnek, szagosnak, vidámnak, szomorúnak, érzésekkel, tervekkel, vagy beleszürkülünk az aszfaltba.  

Nem tudok hirtelen erős közösségeket létrehozni - talán a jövőben erre is teszek kísérletet -, de felhívhatom a figyelmet arra, hogy lássuk meg, mit teszünk önmagunkkal. Mit teszek magammal azzal, hogy online beszélek, vásárolok, dolgozom, ismerkedek? Mikor szükséges, mikor elkerülhetetlen, és mikor esek át a ló túlsó oldalára?  

Mikor hozzámfordul valaki egy problémájával, hogy segítsek neki... Roppant kényelmes azt mondani, persze, holnap 4kor várlak zoomon. Skypon. Nem kell termet bérelnem, meg se kell mozdulnom, egymás után be tudom pakolni a klienseket a naptáramba. Nem kell oda-vissza utaznom. Neki se. Meg se kell mozdulnunk. Pénzt és időt spórolok. Talán neki is, de magamnak mindenképp. Win-win. Plusz, az online konzultáció, online terápia, online coaching megteremti annak a lehetőségét, hogy olyan klienssel is foglalkozzak, aki több száz kilométerre él. Nem gond a távolság, akkor sem, ha más kontinensen vagyunk. Többekhez eljutunk, többeket gyógyítunk. Csak az az egy kérdésem van, vajon milyen ennek a gyógyításnak a minősége?  

Vannak helyzetek, amikor a semminél jobb. Legalább segítséget kér a kliens, legalább nem hagyom teljesen egyedül a problémáival. Legalább foglalkozik magával, tesz magáért.  

Azonban a gyógyítás hatásfoka a személyes találkozóktól fényévekre van. 

Képzeljük el a következő szituációt. Adott egy 3 éves kisgyerek, aki a szobában játszik. Ott van előtte egy TV, amin keresztül látja anyut – aki egy másik lakásban, szobában, teremben van - és tud vele beszélni. Anyu ül egy széken, és mesél a kisfiának, kislányának a TV-n keresztül. A kisgyerek meg a szobában nézi a képernyőt, nézi anyut, hallgatja a mesét. Nem tud odamenni hozzá, nem tud az ölébe kucorodni, nem tudja megfogni ő is a könyvet a kis kezével, visszalapozni, megnézni a képeket. Nem érzi anya illatát, nem birizgáljhatja a haját. Nem érzi a szívverését. Csak ül a szobában, anyu ott van, anyu látja (már amennyit a képernyőn keresztül lát) és így telnek a napjaik, éveik. Mindenféle pszichológiai tudás nélkül is könnyedén elképzelhetjük, milyen kapcsolat alakul ki kettejük között. Milyen ingerszegény annak a gyereknek az élete. Milyen magányos. Mennyire egyedül van, bár látszólag ott van anyu, a TV-n keresztül. Anélkül, hogy olvasnánk kötődéselméletet, vagy bármi csekély fogalmunk lenne az agy működéséről, a különféle hormonok termelődéséről, az idegpályákról, érezzük, hogy ez szép-szép, de borzasztó. Sivár. Kietlen. Száraz. Kegyetlen.  

Tulajdonképpen efelé haladunk.  

A terápiás folyamatok (legyen szó coachingról, pszichológiai tanácsadásról, pszichoterapeutánál lévő kezelésről) 99,9%-nak kapcsolatainkhoz van köze. Nem jó a párkapcsolatunk, nem érezzük jól magunkat a munkahelyünkön, nem tudjuk nevelni a gyerekünket, magányosak vagyunk, depressziósak, túl stresszesek, pánikbetegségünk van, hangulatingadozásaink vannak, elvesztettünk valakit, aki fontos volt számunkra, útkeresésben vagyunk stb, stb. Mind emberi kapcsolat, annak hiánya, vagy minősége. Arra vágyunk, hogy valaki lásson minket. Lássa kik vagyunk. Megfogja a kezünket (akár képletesen, akár szó szerint). Értsen minket. Halljon. Elfogadjon. Lehet, nem mondjuk ki ezeket a szavakat, gondolatokat, de valójában ez visz el minket terápiára. Mondja meg mit tegyünk! Legyen ő az okos nagy, és öleljen át, és ringasson el, és mutasson utat, és javítsa meg a világot mert ez így nem jó, és segítsen! Valaki segítsen, mert hiába próbálkozom, hiába töröm a fejem, hiába teszek meg bármit is, mégis ugyanott vagyok, ahol tíz éve és nem látom a kiutat. És szomorú vagyok, és egyedül, és tehetetlen, és nem tudok mit kezdeni azzal, hogy a gyerek állandóan sír, és kimerült, vagy bizonytalan, váltsak-e munkahelyet vagy sem, és mi lesz velem? Mi van velem? És régen tudtam. De most nem tudom.  

Majd, ebben a hangulatban, meg akkor, amikor összeszedtük a bátorságunkat, és beismertük, hogy egyedül nem megy, és legyőztük a félelmünket, hogy majd mit fognak szólni, felkeresünk egy pszichológust, coachot, terapeutát, hogy segítsen.  

De ha lehet online, mert az idő drága, nincs kedvem egy órát utazgatni, és munkaidőben, ha egy órát lecsípek napközben - a teams-t majd átállítom “elfoglaltra”, a telefont meg lehalkítom (remélem nem épp akkor fog jönni a futár, de ha mégis, akkor nem gond, ha közben átveszem a csomagot?) - akkor az úgy pont jó lesz. Azt mondták, kapcsolatainkban sérülünk, ott is tudunk gyógyulni, tehát itt vagyok és figyelek. És ülök a “TV” képernyője előtt, mint az a három éves kisgyerek, és várom azt, hogy akkor most jöhet az a bizonyos gyógyulás. Kapcsolódjunk. Most végre figyeljenek rám. Most végre legyek én a fontos.  

Hát így nehezen lehet. 

Sétáló coaching munkám során a saját bőrömön tapasztaltam meg, mennyire más az, ha online beszélek valakivel (hozzáteszem: én is jártam pár hónapig, mint kliens online konzultációra. Egy darabig működött a dolog, de nem alakult ki kötődés, és nagyon hamar “elfogyott a levegő”. Se a megtartást, sem az igazi jelenlétet nem éreztem.) és az, ha személyesen találkozunk és útra kelünk. Olyan változások indulhatnak be a kliensen viszonylag rövid idő - akár egy séta - alatt, ami ha online találkoznánk, hónapok kérdése lenne. (Ennyit az idő és pénz spórolásról). Ha a kapcsolódás szempontjából vizsgálom a személyes találkozást, és nem a hatékonyság a kérdés, akkor az ilyen jelenléteket leginkább három szóval jellemezhetném: kölcsönös szeretet érzet. És ebben tényleg lehet gyógyulni. Volt, hogy együtt sírtunk, együtt nevettünk, volt olyan találkozás, ahonnan öleléssel váltunk el. Olyan élmények, amik önmagukban is adnak és töltenek. Ha ezt összehasonlítom az online felülettel, hááát, erősen húzom a szám. 

* Damoklész az anekdota szerint a Kr. e. 4. században, a szicíliai görög nagyvárosban, Szürakuszaiban élt, és II. Dionüsziosz türannosz kegyence volt. Damoklész irigykedett a trónnal járó kellemetességekre, és ebből a király úgy gyógyította ki, hogy trónjára ültette, minden jóval traktálta, de a feje fölé egy kihegyezett kardot lógatott a hegyével lefelé, egyetlen szál lószőrrel felfüggesztve. Ez a kard képviselte a királyra acsarkodó ellenségeket, irigyeket és általában az uralkodással járó felelősség fenyegető súlyát. (Wikipédia) 

Egyszerűnek tűnik a kérdés és a válasz nyilván az, hogy nem. Segítőként nem mehetek oda valakihez, hogy “szia, szerintem jót tenne neked egy séta, mert úgy látom, hogy..”.  

Meg kell várnom, hogy megszülessen a másikban az elhatározás: változtatni akar. (És ez az a pont, ami miatt ez a cikk megszületett. Ez a legnehezebb, leghosszabb része a folyamatnak. Mert mire idáig eljutunk... de erről picit lentebb írok) 

Meg kell várnom, míg rám talál.  

Meg kell várnom, hogy megérkezzen hozzá az érzés: megbízik bennem. Szeretné, ha segítenék. 

És meg kell várnom, hogy feltegye a kérdést: Tudnék-e segíteni? 

Hogyan talál rám? Kicsit olyan ez, mint mikor bemegyek egy könyvesboltba. Valami hív, de nem is tudom... Bizonytalan vagyok. Jó lenne olvasni valamit, de történelmet, regényt, pszichológiát? Mit válasszak? Nézelődöm, és lehet, üres kézzel távozom. Lehet, felemelek egy könyvet, belelapozok, majd visszateszem a polcra. Felemelek egy másikat, abba is belelapozok, azt is visszateszem. Visszatérek az elsőhöz, odamegyek egy harmadikhoz. Aztán hirtelen meglátom a negyediket, és nagyot dobban a szívem, mert tudom, az kell nekem. És hirtelen kíváncsi leszek, és izgulok, és alig várom, hogy elmerüljek abba az élménybe, amit a könyv nyújtani tud számomra.  

Mikor van egy nehéz élethelyzet, vagy egy probléma, amit nem tudok megoldani... de hát miért ne tudnám megoldani? Micsoda dolog! Segítséget kérni? Cikinek érzem, és kellemetlen. Nem akarom, hogy az ismerőseim tudják, meglássák.  Mit fognak gondolni? Meg ugye időm sincs (erre). “Teher alatt nő a pálma!” “Amibe nem halunk bele, attól megerősödünk!” “Régen az emberek boldogabbak voltak, mert nem volt ennyi idejük önmagukkal foglalkozni és mindenféle problémát kitalálni maguknak! Az a Te bajod, hogy túl sok időd van!” És még ezer hasonló boldogság akadályozó mondat bukkan fel a semmiből. Így hát túlterhelem magam. Szót fogadok. Ne legyen időm. A szőnyeg alatt meg gyűlik a kosz. 

De nem is ezért kezdtem írni ezeket a gondolatokat. Hanem egy személyes élmény miatt, amibe nem coachként, hanem magánemberként kerültem bele. És itt megszűnik az objektivitás, megszűnik a szakmaiság, megszűnik minden józan ész. Ez a féltés, a szeretet és a tehetetlenség országa. 

Mikor egy jó barát, egy szerettem van olyan helyzetben, hogy segítségre szorul. Én legalábbis úgy látom. Látom a köröket, amiket fut, látom a hárítást, a tagadást. És annyira, de annyira segítenék! Annyira mondanám, hogy változtass! Van másik út! Lehet jobb! Lehet szebb! Lehet könnyebb! Itt van az orrod előtt, csak egy pici lépést kell tenni felé! És érzem, hogy ha csak megpendítem neki az adott témát, befeszül. Tagad. “Igen, DE...!” (volt otthon egy házirend kitéve arról, hogy 5 Ft-ot kell fizetni annak, aki kimondja az “igen, de...” kezdetű mondatot.) Falat emel kettőnk közé, és esélyem sincs átcsusszanni egy pici résen. Nincs rés. Aggódom. Aggódom, mert az út, amin jár egyre sötétebb. Tüskés bokrok nőnek rajta. Elvadult. Karcos. Hideg és sötét hely. Miközben ott van mellette egy másik ösvény is, egy világos, virágos, meleg! Miért? Miért nem veszi észre? 

Nem lehet valakinek segíteni, ha ő nem akarja. Kegyetlen lecke ez. Kegyetlen, ha a gyerekemről van szó. Ha a barátomról. Ha a szüleimről. Ha a testvéremről. Ha a kedvesemről.... Az a bizonyos szabad akarat.  

Egyetlen dolgot tudok tenni. Mellette állni. Azt mondani, hogy oké, történjék bármi, rám számíthatsz. Itt vagyok. Ha kell egy váll, amin kisírod magad. Ha kell egy kar, ami átölel. Ha kell egy kéz, ami megfogja a kezed. Semmi mást.  

Viaskodnak bennem az érzelmek. Ennek a mondatnak a tudása, és a félelem, hogy “mi lesz...” És egy picit dühös vagyok, hogy tényleg annyira ciki segítséget kérni, hogy inkább egyedül, és megyünk a tüskés bokron keresztül? Ez ellentmond a józan észnek! Hát ott a másik út!!! Hát nem látod? Bele kell betegedni, pusztulni, csak azért, mert a közhiedelem szerint a lélekkel foglalkozni, azt ápolni, arra figyelni, magunkra figyelni, segítséget kérni gyengeség és puhányság? És üvöltenék, hogy ez őrület! Ez téboly! És megváltoztatnám az egész világot, hogy ébredjünk már fel! A szeretet önmagunk felé, a támogatás kérése, a közösség ereje, a szeretet ereje, a gyógyulás nem ciki! Hát ha eltörik a lábam, elmegyek egy orvoshoz! De akár csak egy köhögés esetén is! Vagy ha valami kicsit szúr, kicsit más a testemben, mint eddig. Ha eltörik a lelkem, ha ott szúr vagy fáj, akkor miért???? Miért nem? 

És mégsem tehetek semmit azért, akit szeretek. Figyelem, ahogy megy azon az ösvényen és folynak a könnyeim. Érzem a fájdalmát, érzem ahogy karcolják a tüskék. Nem enged közel. Elutasít minden segítséget. És így nem tudok segíteni. 

Mindannyian voltunk már ilyen helyzetben, ebben biztos vagyok. Szülőként, barátként, munkatársként, gyerekként, társként. Talán át akartuk venni a másik terheit (nekem nem fáj annyira, majd én elbírom), a döntései következményeit. De vajon az én felelősségem? Van jogom megakadályozni a bukását, amiből lehet, hogy kétszer olyan erősen állna fel? Lehet, hogy pont az a bukás tudna fordítani az életén és én puszta szeretetből, jószándékból, féltésből, aggódásból, lelkiismeretfurdalásból közbelépek és megakadályozom! Vajon van jogom elvenni tőle a TAPASZTALÁSÁT? Van jogom elvenni tőle a SORSÁT? 

Nem csak a (jól) segítésre kell megérni. A segítség kérésre is! 

Szoktál büszke lenni magadra? Mit csinálsz, mikor elérsz egy célt, mikor valamiben sikerélményed van? Megállsz, megszemléled, elmosolyodsz, megdicséred, megjutalmazod magad? Ki mered mondani, hogy "ezt jól csináltam, ügyes vagyok!" Vagy akár azt, hogy "megérdemlem a sikert!" "Jó vagyok!". "Elégedett vagyok magammal!". "Örülök magamnak!" Hogyan fogadod, ha más dicsér? Van a dicséretnek helye a szívedben? Feltölt?  

Emlékszem, régen mekkora ellenállásom volt ezzel kapcsolatban. Hiába tanultam, küzdöttem, sok mindent letettem az asztalra, és mégis... (off topic: Minap a fiam nem pakolta le el az üzenőfüzetét. Otthagyta véletlen apukájánál az asztalon. Mikor mondtam neki, hogy "Szívem, apa hívott. Nem pakoltad el az üzenődet, hanem letetted az asztalra", rám nézett és lazán annyit mondott "Legalább már letettem valamit az asztalra" zárójel bezárva :D gyerekszáj hallgat) Nem éreztem büszkeséget. Nem éreztem azt, hogy igen, ezért én keményen megdolgoztam. Rengeteg energiám, időm, türelmem, kíváncsiságom van benne. Az én érdemem, hogy van egy-két diplomám, ilyen-olyan javam, stb. Nem. Most hogy így belegondolok, inkább talán valamiféle szégyenérzet is megjelent bennem, vagy túlzott szerénység, kifogás, hogy "jó, jó, van két diplomám, DE....". "Jó, jó, kifizettem a hitelt, DE...." "Jó, jó, dolgozom 8 órát, meg kéthetente hétvégén továbbfejlesztem magam, meg van még két gyerek is, meg velük is tanulok, DE.... ezt más is megteszi. Ez nem érdem. Ez nem különleges."  

A büszkeséget egyfajta gőggel azonosítottam, beképzeltséggel, magamutogatással és irtóztam tőle, mint a tüzes vastól. A büszkeség rossz volt. Fekete. Felszínes. Féltem tőle. Csak a szerénység! Csak az alázat, ami nemes léleknek való! Csak adni, adni, adni... És ezt mesterfokra fejlesztettem. Minden, ami büszkeséggel tölthetett volna el, ami tölthetett volna, (pl dicséret, pozitív megerősítés) képtelen voltam befogadni. Hazugnak, hamisnak éreztem. Vágytam rá (hisz ki ne vágyna arra, hogy megdicsérjék, visszaigazolják hogy ügyes vagy, jól csinálod, csak így tovább, ez klassz volt, csinos vagy, szép vagy?), de menekültem előle. 

Áron fiamnak volt a büszkeséggel kapcsolatban egy megjegyzése talán olyan háromévesen, ami akkor nagyon földhöz vágott. Áron sose volt az a típus, akinek megmondod mit csináljon és azt csinálja. Vedd a cipőd, felveszi. Indulunk, és akkor indulunk. Pakold el a játékodat, elpakolja. Ő biztos mindig másfelé ment, ha A-t mondtam, ő akkor tuti B-t, és így tovább. Nála a kamaszkor ebből a szempontból egy évesen elkezdődött és hiába néztem, hogy oké, korai dackorszak, mindjárt elmúlik, közép dackorszak, mindjárt elmúlik, korai kamaszkor, mindjárt elmúlik, sose múlt el. Egy kemény napon voltunk épp túl, az idegrendszerem kissé meggyötört állapotban készülődött az esti lefekvéshez, és Áron még mindig balhézott, még mindig nem hagyott egy perc nyugalmat sem. Marcinak, a testvérének megígértem, hogy este az ágyban világító kártyával játszunk még egyet, de nem bírtam. Kikészültem. Marci, akkor is csak annyit mondott "Semmi baj, megértem" (Ez a másik, amin kiakadtam. Ne, ne legyél ennyire jó! Ne legyél ennyire megértő! Légy gyerek! Követelőzz! Éld meg a gyerekségedet! És te jó ég, mennyi pszichés problémát fogok okozni neki, mennyire háttérbe szorul, nehogy túl komoly legyen, jaj Istenem, nehogy parentifikálódjon, még csak 4,5 stb... Szóval jó dolog a pszichológia, korai gyerekkor tanulmányozása, de bele lehet őrülni szülőként. Javaslat: dobd a sutba, és hallgass az intuíciódra. Csak figyelj a gyerekre, a szükségleteire, adj szeretetet, biztonságot és akkor nagy baj nem lehet. A többit meg megoldja. Itt megint egy idézetet hoznék be, ezúttal Marcitól "Anya, ne aggódj. Te jobban csinálod, mint a Mama, és mi majd jobban fogjuk csinálni, mint Te". Tőlük tanulok a legtöbbet. Elképesztő, mennyire bölcsek) Visszatérve a történetre... "Semmi baj, megértem" mondta Marci, és én annyira hálás voltam, és annyira fáradt! "Büszke vagyok rád" hangzott a felelet, mire Áron megszólalt "Anya, mondd rám is!"  

A lényeg, mert ma kalandozó kedvemben vagyok úgy tűnik, hogy szíven ütött. Itt van ez a pici gyerek, és hányszor hallja a regulázó mondatokat, ne csináld, ne csináld, nem szabad, ne csináld, nem, nem... És szegény megy össze, még kisebbre, és milyen nagy szüksége van arra, hogy dicsérjem! Mennyire szüksége van arra, hogy érezze, anya büszke rá. Mert ha anya büszke rá, azt azt jelenti, hogy ő JÓ! KOMPETENS! Képes elérni dolgokat, képes megvalósítani. Hogy szeretet veszi körül. Hogy értékes! Hogy szerethető! Hogy anya bízik benne!  

Mennyire nagyon nagyon fontos ez! Látni anya szemében a csillogást, hogy "az én ügyes, okos, kisfiam!" Milyen motor ez a későbbiekre nézve!  

Siralmasan kevésszer hangzik el ez a mondat. Az iskolában, az edzésen, a munkahelyen, a párkapcsolatban.  

Könnyebb azt megvizsgálnom, mit érzek ÉN, ha a FIAMRA vagyok büszke. Melegséget. Örömöt. Dagad a mellem, azaz kitágul a szívterem. Elönt a szeretet, a meghatottság. Nő az energiaszintem. Nyitottabbnak, közvetlenebbnek, sugárzóbbnak érzem magam.  

Vajon mennyit számít a fiamnak, mikor ilyennek lát? Mennyire tudom emelni vele? Mennyire van szüksége erre? 

És ha neki szüksége van erre, akkor csupán logikai úton levezetve, nekem is szükségem van rá. Nekem is szükségem van arra, hogy lássam ezt a büszkeséget, ami áramlik felém. A felnőtt Gyöngyinek is, de a bennem élő pici Gyöngyinek is, aki szintén lehet, hogy 3 éves vagy 6 éves, vagy 12... De írt egy jó dolgozatot, ügyesen felelt, majdnem megvan a spárgája, szépen kitakarított, bármi... És vár, és néz rám, hogy akkor most.... Akkor most én...? "Büszke vagyok rád!" 

Lehetek büszke magamra. Emelhetem magam. Befogadhatom a szeretetet. Önmagamtól önmagam felé. Mástól felém. így tudom áramoltatni. így tudom én is továbbadni. Neked! És Neki! És Ő neki is. Büszke vagyok arra, amit adni tudok. Arra, hogy emelem a másik embert. Örülök az örömének, örülök a sikerének. Örülök, hogy töltődve engedem útjára. És ez az öröm, ez a büszkeség visszatölt.  

A büszkeség táblán nem csak a konkrét elért eredmények állhatnak. Nem csak egy kupa, egy megnyert verseny, a "hónap legjobb dolgozója cím". Nem csak a gyerekeink fotója (az mindenképp ott van.) De egy jól elkészített ebéd, egy őszintén kimondott érzés. Ott van, amikor szembenéztem az egyik félelmemmel. Ott van a pillanat, mikor legyőztem egy árnyékomat. Ott van, mikor a padon mellém ülő nénivel beszélgettem egy fél órát, mert éreztem, milyen egyedül van. Ott van azon a táblán sok-sok gesztus, simogatás, szeretet, amit adok, amit adunk. Amit kapunk. 

Mi van a Te tábládon?