Szombat, az én napom. Gyerekek az apukájukkal, ma séta sincs. Elméletileg rengeteg mindent tudok csinálni. De... 

Amit kell: 

• Leírni a legutóbbi sétát és elküldeni a kliensnek. Három-négy oldalnyi szöveg a közös folyamatról, arról amit beszéltünk, amilyen összefüggésekre rájöttünk, amit játszottunk, ahogy oldottuk a problémát.  
• Könyvajánlót írni. 
• Sétanaplót folytatni. 
• Összehajtogatni a tiszta ruhákat. Mosni. Ágyneműt cserélni. Mosogatni. Felsöpörni. Fürdőszobát takarítani. 
• Kijegyzetelni egy szakkönyvet. 

Amit szeretnék: 

• Meditálni. 
• Olvasni. 
• Csak úgy lenni. 

És ehhez jön a fiam meccse, ami kettévágja a napot. 11-kor és 15 órakor. Számít rám. Szeretné, hogy ott legyek. 

Ülök a lelátón és bosszankodom a játékon. Kihagyott helyzetek, rossz passzok. Átragad rám is a többiek elégedetlensége. A gyerek ül a kispadon. Letelik az első negyed, második negyed, harmadik negyed. Már rég vezetünk és ő még mindig csak ott ül, és ül és “miért nem játszhat már?”. Eggyel idősebb korosztályban van, mint kicsi, és telnek a percek, és végre, a vége előtt 1,5 perccel beugorhat a vízbe.  

Megjelenik bennem a harag, a düh, a frusztráció, hogy “hát ezért jöttem el? Ezért hagytam félbe a teendőimet? Másfél óra (oda-visszaút, plusz a meccs ideje) másfél percért? 

Második meccs után átmegy egy barátjához, nem nekem kell hazavinnem. Mondom neki, hogy akkor délután én otthon maradok, de rámnéz, azzal a szomorú szemével, és kéri, "azért gyere!” Megsimogatom a fejét és átölelem. “Jól van kicsim. Itt leszek.”  

Miközben megyek vissza a 15 órás mérkőzésre és tudom, megint csak 1,5 percet fog játszani, azon gondolkozom, mit is keresek én ott? Egyáltalán... Mit keresek a meccseken? Azokért a másfél percekért nem éri meg! Mennyi mindent lehetne helyette csinálni! Sok-sok hasznos dolgot (például kipipálni pár tételt a fenti listáról). Olyanokat, amiknek van eredménye, van látszatja! Ha legalább játszana... Ha legalább tudnék neki szurkolni, örülni, ha gólt dob, kiabálni, ugrálni, tapsolni. De így???  

És rájövök, nem a meccsért, hanem miatta vagyok ott. Azért megyek, hogy ott üljek vele a kispadon. Vele legyek. Lehet, nem találkozunk. Lehet, nem is lát. De tudja, hogy ott vagyok. Ott vagyok, mert kérte. Mert szüksége van a támogatásomra. És ezt meg tudom neki adni. És meg is akarom adni. Vajon kell ennél több? 

És ahogy végigfuttatom magamon ezeket a gondolatokat, úgy csökken a feszültség. Már nem számít, hogy nem fér valami bele a napomba. nem számít a teljesítmény, a játékidő. Nem számít semmi sem.  Ülök vele a kispadon. És csak ő van, és én vagyok.