A múlt elmúlt. Nincs hatása. Csak a jelennel kell foglalkozni!

Na ezek azok a bullshit klikk kattintó, manipuláló mondatok, amiknek boldogan bedőlünk. 

Miért?Mert mindannyian gondtalan életre vágyunk! Mert boldogok akarunk lenni! Mert a múlt fáj, meg ki emlékszik már rá, és túl büszkék vagyunk ahhoz, hogy belássuk....

Belátni! Mit is? Azt, hogy még mindig hatással van ránk. Azt, hogy eltelt 30 év, és belül még mindig ott van bennem egy kisgyerek, akire ha rászólnak, ugyanúgy megretten és összehúzza magát. És ez dühítő! Felnőtt ember vagyok kérem szépen, nem taknyos óvodás!!! Én irányítom a sorsom, a jelenem!

Ki akarja azt elfogadni, hogy egy régi seb még mindig fáj? Ki akarja azt belátni, hogy anya vagy apa bántott? De hisz ők jó emberek! És szerettek! És gondoskodtak rólam!

Még mindig védem őket, teljes lojalitással! Ha belátnám, hogy sérültem, elárulnám őket!

Na, ez is egy korlátozó mondat, egy marhaság! Nagy káosz van a fejekben, kérem szépen!

Empátiával fordulni magunk felé, NEM JELENTI AZT, hogy ezentúl nem szereted a szüleidet! Nem jelenti azt, hogy rossz emberek! Nem jelenti azt, hogy nem tettek meg mindent, ami tőlük telik!

Na de akkor most szeressem őket vagy sem? Most akkor mi van ezzel a múlttal? Akkor miért bolygassam?

Felnőtt aggyal gondolkozunk. Azt hisszük, hogy az egyszerű megértés mindent megold. Azt hisszük, hogy gyerekként is ilyenek voltunk. Ha most megértem a múltam, akkor a bennem élő gyerek rájön, hogy butaságot csinált, vagy az úgy nem logikus, nem racionális, nem strukturált, nem lineráris, nem...

Itt a gond!

A gyerek spontán. A gyerek kreatív. A gyerek a mában él. A gyereknek a pillanat örök. A gyerek érez. A gyerek azt hiszi, ő mindennek forrása, eredete. Minden jónak és minden rossznak. Ha anya kiabál velem, rossz vagyok. Ha sír, én okoztam a bánatát. Ha nem szól valamiért, elhagyott és soha többé nem jön vissza. Ha nem látom őt, akkor egyedül maradtam, kiszolgáltatva, tehetetlenül. A gyerek számára az idő végtelen.És ebben a végtelenségben él még most is benned. 

Ottragadt a múltban, ott, abban a pillanatban, amikor elhangzott az a bizonyos mondat! Felnőtt fejjel jelentéktelen, ártatlan megjegyzés. Nem is érted, miért fáj, miért hasogat!

"A szemüvegesek ügyetlenebbek!" "Ez a rajzod most nagyon csúnya lett!" "Ne egyél több kenyeret! Lassan olyan leszel, mint egy bálna!" "Bezzeg Kati barátnőd mindig kedves az anyukájával!" "Menj a szobádba, ne is lássalak!" "Nem mehetsz el a szülinapi zsúrra a hármas miatt, amit hoztál!" "Úgy bőgsz mint egy lány! Szégyent hozol rám!" "Úgy öltözködsz, mint egy kurva!" "Ha ilyen ruhába ki mersz menni, ne csodálkozz majd, ha nem lesz barátod!" "Ha nem viselkedsz, árvaházba adlak!" "Ne merészelj nekem nemet mondani!" "Ne merészelj feleselni!"

 
Rossz vagyok.

Hibás vagyok.

Bűnös vagyok.

Hálátlan vagyok. 

Kövér vagyok.

Értéktelen vagyok.

Buta vagyok.

Tiszteletlen vagyok.

Kicsi vagyok.

Gyenge vagyok.

Néma vagyok.

Tehetségtelen vagyok.

Mindent elrontok.

Matathatsz a jelenben, kapirgálhatsz, mint tyúk a szeméttdombon. Mantrázhatod összeszorult gyomorral, hogy nagy vagyok, nagy vagyok, jó vagyok, csinos vagyok! Elolvashatsz száz önismereti könyvet, motiváló idézetet. Hiába!
Amíg nem mész vissza azért a kisgyerekért, akit beküldtek megalázva a szobájába, amíg nem fogod meg a kezét, nem simogatod meg az arcát, nem nyugtatod meg, addig nem tud radikális változás történni az életedbe.
És mi is az a változás?Elmúlt gyomorgörcs.Önfeledt nevetés.Önbizalom.A pillanat megélése.Kreativitás. Spontaneitás.Érzések megjelenése.Bizalom. Biztonság. Erő.Az élet szeretete.Párkapcsolat.Szexualitás.Önkiteljesedés.