A minap egy olyan kép ugrott be, miközben a "valóságunk meghamisítása" témán gondolkoztam:  áll egy ember és zsák van a fején.  

Ilyennek képzelem azt az állapotot, amikor nem hallgatunk a belső hangunkra. Mikor elfelejtünk bízni önmagunkban. Mikor nem húzzuk meg a határainkat. Mikor nem követjük a vágyainkat. Már azt sem tudjuk, mik is azok!  

A mai cikkem rendhagyó. Lehet felkavaró. A képzelet szüleménye, vagy előző életekből hozott emlékek, esetleg a kollektívából lecsatornázott sorsok? Nem tudom én sem. Talán provokálni akarok. Felébreszteni, megrázni, hogy halló, ébredj! Ébredj öntudatra! Ébredj rá, mi mindent tagadsz el és le, és milyen távol vagy önmagadtól! Legyen elég! Nézz tükörbe, nézd meg ki vagy! Valódi, csodás önmagad! 

Vakon botorkál, nem tudva mi veszi körül. Csak a sötétet látja, a szagok, színek, hangok csak szűrve jutnak keresztül a durva vászon anyagon. "Mehetek erre?" - tapogatja lábfejével a talajt és a környezete rángatja folyamatosan, össze-vissza kapja az instrukciókat. Jobbra, most balra, nem mégsem arra. Lehunytam a szemem és figyeltem, milyen érzések kerítenek hatalmukba. Mit mond nekem ez a kép?  

Félek. Bizonytalan vagyok. Nem bízhatok magamban. Nem tudom mitévő legyek. Össze vagyok zavarodva. Nem látok, nem hallok, csak a zsák van és sötét, és minden, ami körülvesz olyan képlékeny. Nem tudom mi az, amit érintek. Nem tudok hihetek-e magamnak? Kiszolgáltatott vagyok. Kicsi. Gyenge. 

Minden alkalommal, amikor valaki kétségbe vont gyerekként (vagy felnőttként), az zsák a fejemre.  

Mikor meséltem, mi történt velem, mit láttam. És a felnőttek azt mondták, képzelet. Kitaláltam. Nem úgy van. Mikor hallottam valamit, és letagadták.  

Abúzus. Abúzus gyerekként. Csak egy érintés akár. Csak egy rosszkor kimondott mondat. Nem feltétlen kell, hogy aktus történjen. Egy olyan korig eltartó fürdetés, amikor a gyermek már nem szorul segítségre... Egy közös birkózás, játék során adott testi reakció. Egy alvás alatt történő öntudatlan kézmozdulat. Egy életre beleég.  

Kihez fordulhatok? Nem is értem mi történt, csak érzem, hogy nem, ez nem jó. A gyomrom görcsben, a szemem könnyezik. Inkább csendben maradok. Apa nem szól hozzám. Haragszik. Rossz kislánya vagyok. Mit tettem? Elbújok. Anya kérdez, de nem válaszolok. Sokáig. Hetekig. Nem akarom, hogy ő is haragudjon. Végül remegve, dadogva elmondom, amit én sem tudok, csak félek, és össze vagyok zavarodva, és kiabál, és apával is kiabál, és apa is kiabál, és leszidnak, hogy hazug vagyok, és mocskos, és szégyelljem magam. És többé nem beszélek róla. Odaadom magam minden férfinak. Csendben. Ilyenkor szeretnek. Ilyenkor nem kiabálnak velem. Látom, hogy tetszik nekik a testem, hogy örömet okozok, és örülök. Örülök, hogy szeretnek. Egy percig. Nem érzek semmit. Nem fáj, nem élvezem. Képtelen vagyok az orgazmusra. Mi a baj velem? Mi a hiba? Félek elmondani. Tettetem, nem akarom hogy elhagyjanak. Van pár cisztám. Mindig megműtik, de visszanőnek.... 

Úsznak szemem előtt a képek, mint a filmtekercsek. Régi filmek. Zajos, kattogós, reflektorral a vetítővászonra. Sötét moziterem, harmincas évek. Premier. 

Vakvágányra futott élet. Orvos lett. Híres, neves professzor. Vitte tovább a családi hagyományt, méltó lett apja nevére, ki büszkén és csendben ül az asztalfőn. Nem lehet neki ellentmondani, nem lehet véleményt nyilvánítani. Ő már egy ideje nem is próbálkozik ezzel. A villa a bal oldalon, a kés és kanál a jobbon, tökéletes párhuzamban. A rádió gombja hét órakor elcsavarva, szólnak a hírek. Mindennek megvan a maga helye, rendje, ideje. Ezt hívjuk biztonságnak. Ehhez tartjuk magunkat. Rend-szer. Régebben művész szeretett volna lenni. Irtózott a vértől, és minden alkalommal a hányinger kerülgeti, mikor egy balesethez hívják. Már nem emlékszik, de gyerekként verseket írt. Sok-sok verse volt. Egyszer megmutatta az apjának, aki hatalmas pofonnal díjazta. Azóta nem ír. Elvett egy szomszéd lányt feleségül. Süt, főz, rendes asszony. Hogy szerette-e? Tisztelni megtanulta az évek során. Elfojtott vágyak. Elfojtott álmok. Elfojtott érzelmek.  

Zsák a fejen.  

Borzasztó volt olvasni az 1984-et. Irtóztam a patkányoktól.  

Hányan járunk zsákkal a fejünkön?  

A tojásos rántottát szeretem, vagy a sajtos omlettet, esetleg a tükörtojást? Csend van. Apa meghalt, mégis tovább szónokol a fejemben, de... Mintha könnyebben lélegeznék. Elmúlt a szívritmuszavarom. Egyik nap sétáltam, és ahogy befordultam a sarkon megláttam egy plakátot: gitároktatás. Sose csináltam ilyet, könyvelő lévén a hirtelen ötletek távol állnak tőlem, de felhívtam a tanárt. Másnapra megbeszéltünk egy találkozót. Ahogy leültem vele, kezembe vettem a hangszert és megpendítettem a húrokat, valami fájdalom belémhasított és elkezdtem zokogni. Nem is értettem, bocsánatot kértem, el akartam menni, megfogadtam, többé ide sose jövök, de a tanár csak ült csendesen, és lassan elkezdett játszani. Szipogva hallgattam az akkordokat, és egyszer csak egy repedés keletkezett a zsákon.  

Meghallani a belső hangot. Figyelni rá. Hinni magamnak. Sok apró repedést okoz azon a fekete, nyamvadt zsákon. És meglátom a napfényt. Életembe először. Vakító de meleg, és ennél szebbet el sem tudok képelni. És meglátom a fákat, a gyümölcsöket, és ezerféle szín és szag áramlik felém. És térdre rogyok és zokogok a boldogságtól vagy a fájdalomtól, nem is tudom, és dühös vagyok, eddig miért nem éltem, és milyen sokat elvesztettem... És hálás vagyok, mert látok, végre látok.