•  Mindjárt ott vagyok -, mondom a telefonba és szaladok le a lépcsőn. “Ma csak kávézunk, nem hagyom, nem hagyom… “ 

Egyedül vagyok, végtelen csendben. Nem szólnak hozzám, már nem szólok. Kirekesztődtem és kirekesztettem magam. Önsorsrontó védelem. De védelem.  

Néha megpróbálok barátkozni másokkal, de nem tud elmélyülni. Valahol mindig megszakad a folyamat. 

Ő legalább itt van. Egy emberi lény, nevetve, mosolyogva, önzőn, erőszakosan, mohón. Látom a nagyra nőtt kisfiút. Ő is sebzett. Gyenge. Izmokkal fedve. Rajongással meséli el, milyen kincseket gyűjtött (nőket, tárgyakat, trófeákat). Milyen okos volt, és talpraesett. Eszembe jut, megdicsérjem-e? 

Figyelem, ahogy jön-megy, ihatatlan kávét ad, de kortyolom, mert legalább megpróbálta. Szívom a cigarettám, addig sem kell megszólalni. Minek? Mit is mondhatnék? A társaságát adja, de az érdeklődését, megértését nem. Ha mégis mesélek, lelő, bármit mondok rögtön az ellenkezőjét javasolja.  

(Megjegyzés: érdekes, hogy ez az okos, intelligens, mindenre választ tudó férfi soha semmit nem ért el az életben, míg én okos, de nála nyilván tehetetlenebb, életképtelenebb, azért egy lakást meg pár diplomát saját erőből összedobtam. Érzés: lenyomnak) 

Hallgatok. Nincs helye az ellentmondásnak. 

Vágyom kapcsolódni, de nem lehet. Így nem. Végül megunja a monológot, megfog és berángat a hálóba.  

• Nem akarom - suttogom -, hagyd abba kérlek! 
• Olyan cuki vagy, mikor mérges vagy -, röhög hangosan és egy mozdulattal lerántja a nadrágomat 

Két perc. 

Sétálok haza és fogadkozom, “nem, legközelebb nem hagyom, hangosabb leszek és határozottabb”.  

• Miért mész pofonért? - kérdezi egy ismerősöm (mert valakinek ezt ki kell adnom, a magányt, a gyengeségem, a megalázást, a szégyenem. Kell egy menedék, akkor is, ha rideg, ha nem segít, és csak összerezzenek.), és tudom, igaza van. Ezt a kérdést már százszor feltettem magamnak: miért megyek oda, ahol bántanak és meggyaláznak? Újra és újra! 

Régen szerettem őt. (Szerelem! Függőség az esetemben. Szeretetért koldulás. Persze ez megint címke, tartozik hozzá egy kép, egy attitűd, egy szag, egy egész asszociációs sor. Átfogalmazom: gyermeki sóvárgás az elfogadás és szeretet után.) Meg az előtte lévőt, utána következőt. Hittem, bíztam (az a fránya fehér lovas herceg... majd ő megment!) Mintáim. 

Leltárt készítek magamról, az érzéseimről, megküzdési stratégiáimról 

✅ Javul a statisztikám! Már hamarabb mászom ki a rossz talajba vetett romantikus érzéseimből és kevésbé visel meg.  

✅ Már csak fél év. 

❌ A bántalmazással szembeni ingerküszöbömet a nemi erőszak sem éri el. (Ez kicsit aggaszt, ide egy ❗ jelet is teszek magamnak. “Elérzéketlenedés?” Firkálom a papír szélére.) 

✅ Ki tudtam mondani, hogy NEM (Megdicsérem magam, kell a megerősítés. Tudom, ez a nem még nem AZ A NEM. De megtanulom! El fogom érni. Megvédem magam! Szabad ellentmondani.) 

Olyan ez, mint egy durva kiképzőtábor. Életre-halálra. Előbb összegyűjtöm a fegyvereket és megtanulom a használatukat.  

Az utolsó 3 találkozás során erősödtek a nemek, és végül hatásosnak bizonyultak. 

Egy pont kipipálva.  

Lassan foglalkoznom kell azzal is, hogy miért??? Miért mentem hozzá ismételten? Azon a tényen kívül, hogy szükségem volt emberi kapcsolatokra, minőségtől függetlenül.  

Következő tétel a listámon: gázláng = az érzéseim meghamisítása, meghazudtolása, elnyomása. Bízhatok-e az érzéseimben?  

Gyorsan akad egy tesztalany, akin kipróbálhatom, mennyit fejlődtem ezen a területen az elmúlt évek során. 

✅ Egy hét leforgása alatt felismertem, hogy az illető agresszív, nárcisztikus jelekkel. Nem domináns, hanem elnyomó. Figyelmen kívül hagy, tiszteletlen, megalázó attitűddel, mindezt egy megjátszott "tudásba” bugyolálva. “Sokat tapasztaltam, hidd el, ez nem úgy van!” (❗ Milyen a viszonyom a hatalomhoz? Milyen reakciókat vált ki? Mennyire fogadom el feltétel nélkül azt, amit mondanak nekem, csupán azért, mert akitől jön idősebb? Mennyire helyezem előtérbe a “tudományos alapon levezetett” dolgokat az érzéseimmel szemben. Megjegyzés: apaseb?) Szabályokat szab, korlátoz, ha én hívom elérhetetlen. Ha ő hív, végig beszél, ha én szólnék már le kell tennie. Emojit nem használhatok, mert ő azt nem érti. Ne írjak sokat, mert rossz a szeme, de kérdez írásban. Ha ellentmondok, vagy az én nézőpontomat megosztanám egy adott helyzetről, akkor az érthetetlen és hülyeség, és ő ilyen nevetséges indokot még nem látott. 

✅ A testem tökéletes jelzőrendszer. Azonnal görcsölt, “menekülj, menekülj”. Hallgattam rá. (Ismét egy vállveregetés. Régebben az egy hét, az egy évig, vagy többig tartott volna, attól függően milyen ügyesen és módszeresen ignorálja az érzéseimet, hogy majd én is azt tegyem a sajátjaimmal, és rombolja az önbizalmam, hogy végül 100% szükségem legyen rá az “életben maradáshoz”. ❗ Ez így leírva, kimondva, félelmetesen emlékeztet a csecsemő állapotára.) 

Érzések: pici és védtelen vagyok, tehetetlen, kiszolgáltatott. 

❌ A bántótól várom az enyhülést, gyógyírt. 

Hiány. Nem is voltunk kapcsolatban, egy hétig beszeltünk, az is borzasztó volt … Mégis Hiányzott utána. Miért??? Nem vagyok hajlandó letagadni, ez van. Még mindig hatással van rám ez a működés, még mindig megérint. Még mindig vonzom ezt az energiát és vonzódom hozzá. 

❌ Felkerestem pár hónap múlva munkaügyben. Miért őt? Nyilván fordulhattam volna máshoz is, de szinte örültem a lehetőségnek, hogy kapcsolatba léphetek vele. Vele, aki “szeretett”. Egy nap után. “Csináljuk tudatosan. Fél éven belül költözzünk össze! Téged akarlak, szeretlek!” (Szeretlek szó mágikus hatása. Kimondják és azonnal elhiszem. ✅ Mikor terápiába vittem a helyzetet, hogy akkor most oldjuk meg a férfiakkal való kapcsolatomat, készen állok, hogy segítséget kérjek, hogy szembenézzek önmagammal, és belenézzek a kút aljába, mert talán nincs rendben, hogy 20 éve folyamatos verbális vagy fizikai bántalmazásban vagyok, a híres-neves terapeuta, akit mindenki csak Mesterként emlegetett közölte 5 perc után, hogy “Nem vállalom magát, mert semmi szerethetőt nem látok magában”. Miközben enyhe sokkos állapotban ültem vele szemben, és hallgattam a kiselőadását arról, hogy milyen csodálatos, mikor elesett az utcán és egy idegen ember odament hozzá segíteni, és hihetetlen ez a szeretet, ami körülvesz minket, csordogáló könnyeim közt azon morfondíroztam, vajon csak provokált, egyfajta Csernus módszert használva, vagy ez az ember teljesen inkompetens, hogy ilyet mond egy kliensnek? Érdekes kockadobás, hogy megint egy bántalmazó férfinél kerestem gyógyulást. A plusz pont azért jár, mert nem hittem neki. És mert végül, mikor nagy kegyesen azt mondta elvállal, nem mentem hozzá soha többet. ❌ Az élmény erős hatással van a pszichológusok és pszichoterapeutákról alkotott képemre. Ily módon a külső segítség igénybe vételével szemben erős ellenállást érzek.) 

✅ Találkozás, mint teszt. Undor. Teljes bizalmatlanság. Felismerem, hogy ez anno is megvolt. Validálom az érzést.  

Bizonyítékgyűjtés:  

• napon belüli ellentétes információk 
• letagadja, amit előbb mondott,  
• “félreértetted” 
• bizonyíthatatlan érdemek 

• mismásolás 
• félrebeszélés 
• hazugságok (olyan nagyot mond, ami már annyira valószerűtlen és hihetetlen, hogy hihető) 

Összegzés: 20 év párkapcsolati bántalmazás. Érzelmi függőség. Plusz ami a régmúltból jött.  

Lassan haladok. Lépésről lépésre. 

A “te csodalatos vagy” típusú mondatokra még mindig, mint pióca rácuppanok. “Láss! Szeress!” Miközben kognitíve is tudom, hogy “de hát első találkozás alkalmával??? Ez nem logikus!” 

✅ Felismerem az érzést.  

Tudatosítás. Tudatosítás. Kívülről látni magam.  

Nem válaszolok. Bekucorodom a fotelba és megkeresem azt a kislányt bennem, aki szomorú, csillogó csillogó szemekkel nyújtozik a szeretett lény felé… (Megjegyzés: ki Ő? Ki ő, aki ekkora űrt hagyott?”) Odaülök magam mellé, átölelem. “Ez most nehéz neked. Én szeretlek és itt vagyok” kicsit pityergünk. Lassul a légzés. Csökken a sóvárgás. A fajdalom. Visszarendeződöm a tengelyembe. 

Megfigyelesek: 

✅ Kevesebbet címkézem magam, és ha igen, általában észreveszem. Ilyenkor átírom a mondatot és képzeletben megsimogatom magam. 

❌ Libidóm a pincében. Most ez jobb is, mert gyorsan vitt “rossz utakra engem”. De előbb-utóbb megint ki kell próbálnom magam. Hol tartok? Még mindig a bántalmazó energiákat húzom be? Van egy aggódás és félelem bennem.  

❌ Vastag páncél. Bizalomvesztés. Érthető, viszont hosszú távon nem tartható. Feltéve, ha szeretnék nyitni, kapcsolódni, érinteni és szeretni. Ezt egyedül nem tudom megoldani, ennek az oldására kell egy ember (ezt akadályoztatja a fent említett terapeutával az élmény, és még pár hiteltelenné vált szakemberrel való találkozásom). Tehát a feladat: nagy levegő és nyitás. Ufff.  

❌ Rohadtul meg vagyok ijedve és szűkölök. Akit legmélyebben beengedtem lelkem minden bugyrába, bizalmasom, barátom volt, durván és kegyetlenül elárult és megtaposott. Kapcsolat: 1,5 év. Regenerálódás: 5 év. Veszteségi mérleg: akkor majdnem minden. Kockázati tényező: 9,5-es.  

Szóval itt tartok most. A történet felét - a különféle verbális bántalmazásról, leértékelésről - átugrottam. Volt belőle bőven. Jó részét letettem, megfejlődtem, így kis “színesnek” érdekes lehet, de a jelenre vonatkozólag irreleváns. Már van szemem a bántalmazásra. Éveken át vakfoltos voltam. Most felismerem. De még mindig megtalálnak ezek a férfiak, akkor is, ha elbújok a szobám sarkában. Nem tudom, hogy csinálják, milyen receptoraik vannak. Azaz a menekülés nem megoldás. Merre tovább?