Kövesd az elbeszélő fejlődését az önelfogadás és gyógyulás útján, ami inspirációként szolgálhat a hasonló helyzetben lévőknek. 

- Itt ültél velem szemben…

- Igen, emlékszem. Emlékszem arra az összetört, szürke emberre. Színek nélkül. Mosoly nélkül. Csak a fájdalom volt velem.

- Szégyellted magad, és haragudtál…

- Magamra. Vádoltam magam, hogy milyen hülye voltam, és ostoba, hogy megbíztam és szerettem. Vádoltam mindenkit, csak őt nem. Ő nem lehet hibás, ő csak…

Beteg, elfojt, nem tudja…

Ebben akartam hinni. Utolsó reménysugaram volt, hogy majd ráébred. Hogy egyszer csak megváltozik, és … Akkor nem lesz hiábavaló minden addigi.

- De nem változott. Elment. Végérvényesen. Igaz?

- Néha jelentkezett. Azt hittem, na most! Majd más lesz. Persze nem. Csak arra volt jó, hogy újra és újra feltépje a sebet.

Én közben titkokban kerestem őt e végtelen Budapest utcáin. Arra járkáltam, emerre már ő is megfordult. Van pár utca ilyenből.  Talán, lehet, épp akkor fordul be a sarkon… Sose találkoztunk, de szorongtam, mi van ha véletlen összefutunk? Mit mondok majd? Mit keresek itt? Mégis reménykedtem…. De ha mással van? Mit fogok érezni? Ezer verziót lefuttattam.

A rabja voltam, megszállottja. Amint kinyitottam a szemem, az ő neve ugrott be, és este vele mentem aludni. Napjában 34567-szer jutott eszembe. És már idegesített. Hogy ott van, minden lélegzetvételembe. De ne, ne menjen el! Még maradjon. Legalább a fejembe. Annyira szép volt, annyira boldog voltam az elején.

- Milyen érzés volt a boldogság?

- Betöltő. Meleg. Sárga. Mint a nap. Vidám. Tele voltam energiával. A szám a fülig ért. Minden poénra tudtam reagálni, pörgött az agyam. Vicces voltam. Laza. Csábító. Kreatív. Játékos.

Szeretem magam ilyennek látni. Szeretem, ha elő tud jönni. Ő előhozta.

Könnyű érzés. Légies.

- Azt mondod, az elején. Mi változott?

- Valójában semmi. Sose akart. Csak nem akartam meglátni.

Jöttek a csendek. „Szükségem van, hogy magam legyek” – mondta. Napokig tartó én idők, mindenféle komunikáció nélkül. Nem létezett.

Kitért a kérdések elől. Egyszerű kérdések, semmi extra… Hogy telt a napod? Körülbelül ennyire faggató. Kikészített, hogy úgy éreztem, titkolózik. Mint utóbb kiderült, így is volt. Hazudott. Mással volt. De erre sokáig nem derült fény.

Mindig, amikor együtt voltunk, akkor kedves volt és aranyos. Figyelmes. Gyengéd. Udvarias. De mikor nem láttam…

Nem lehetett vele telefonon beszélni, mert… nem ér rá, munkahelyen van, otthon szobatárssal, boltban emberek között, buszon… Mással tudott.

Sose tudta, mikor jön újra… „Nem látom még a jövő hetem.” Nem tudtam előre tervezni. Csak a spontán alkalmak. Amikor épp jó neki.

Folyamatosan korlátokat állított fel, amik megkadályozták, hogy mélyüljön a kapcsolatunk, fejlődjön.

- Hogy reagáltál ezekre?

- Próbáltam megérteni. És… próbáltam elfogadni. Alkalmazkodni. Nem értettem, mi változott. Próbáltam a kedvében járni, mindenben. Többet adni, türelmesebb lenni, nem szólni, hallgatni. Kedves lenni, odafigyelni. Adni, adni… Hátha akkor elég jó leszek… Hátha akkor kellek. Úgy éreztem, rossz vagyok. Kevés vagyok. Úgy éreztem, mintha ezek a csendek büntetések lennének.

- Ismerős volt ez neked valahonnan?

- Persze. Gyerekkor. És ezt tudtam akkor is. De nem segített. Minél több döcögés volt köztünk, minél hosszabbodtak a rossz periódusok, a jók meg rövidültek, annál inkább vágytam rá, annál jobban lett rögeszmémmé.

- Mint a…

- Drog. Igen, függő lettem. Abszolút. Ő volt az én heroinom. Elvonási tünet, amikor a jó periódus is csak a túlélésre elég, közben a szar pedig nagyon szar. Kikészültem. Hiába láttam, mi történik, nem volt erőm kiszállni, megakadályozni. Tényleg csak a kemény drogfüggőséghez tudom hasonlítani. Teljesen kába állapot, elvesztettem önmagam. Nem volt önbecsülésem, nem volt értékem, semmim sem volt, csak ő, és a nélküle érzett szenvedés. A nem kellek érzés. A láthatatlan vagyok Ja, és persze közben próbáltam nem mutatni.

- Mi lett volna, ha mutatod?

- Attól féltem, hogy akkor elmegy. Ha jön a női hiszti.

- Hiszti?

- Igen. Felesleges dolgokon, értelmetlenül. Túlreagálva.

- Úgy érzed, túlreagáltad?

- Akkor úgy. Hogy nem lehet jogom azt érezni, amit érzek. A hasamban növekvő görcsöt és szorongást, amit ez a folyamatos bizonytalanság eredményezett. Hol kellek, és csodálatos vagyok, és kincs, és tejógmilyenjóveled, túljó! De amint kilép az ajtómon… mintha nem is léteznék. A ködösítések… Az azért nem akar ezt vagy azt csinálni, mert nekem az nem lenne jó, akkor én abban sérülhetek… Mekkora süket duma! Annyira kontrasztos volt az egyik és a másik oldal. A teljes odaadás és a teljes közöny. Egyszerűen választanom kellett. Vagy az egyikben hiszek, vagy a másikban, különben szétég az agyam. A szerelmet válaszottam… De az illúzió volt. És ezt a testem gyönyörűen jelezte.

Azt hittem, ezek a negatív érzek nem valósak. Neki akartam hinni, nem magamnak. Mert mindig nekik van igazuk… Tudtad? A nagyoknak � Gyerekként nem szoktam meg, hogy lehet éreznem. Hogy hallgathatok a testem jelzésére. Vagy mondjuk, hogy lehetek dühös. Hogy elmondhatom… Mert ha elmondtam, akkor…

- Mi volt, mikor elmondtad?

- Szeretetmegvonás. Csend. Sok csend. Sokáig. Elfordulás. Amíg bocsánatot nem kérek. Persze most már tudom, hogy a kapcsolatomban is a gyerek félelme volt bennem. Egy-két belémégett emléklenyomat. De ez a gyerek, ez átvette a hatalmat felettem. Uralt.

- A gyereknek a szülői szeretet az a túlélést jelenti. Legalábbis egész piciként. Gondoskodást, védelmet. Míg magáról nem tud. Kiszolgáltatott.

- Így érzetem. Ha megszólalok, elmegy, és meghalok. Persze ez kissé túldramatizáltan hangzik, de

- A felnőtt részednek?

- Hát igen. Neki. A gyereknek nem. És már látom ezt a gyereket. Már látom, hogy van, és fél. És szüksége van rám.

- Mi lett végül?

- Elhagyott. Egyik nap ott volt, másnap kaptam egy üzenetet. És akkor zuhantam megint a mélybe. Nincs drog…. Tudod, volt már ilyen. Kegyetlenebb. Igen, az nagyon kegyetlen volt.

- Ilyen kapcsolatod?

- Visszaeső voltam. Anonim társfüggők egyesülete. Van ilyen? „Sziasztok, Andi vagyok, AT, másfél éve tiszta.”

Nem akarok mélyen belemenni. Már elmúlt. Nagyjából. Már jól vagyok. Már nem félek. Annyira. Vannak színeim � De… Furcsa, mert nem most fáj. Nem a most-ban. Ha érted… De ha rágondolok, az akkori érzések bekapcsolnak. Tudod, mint mikor megérzel egy parfümöt és hirtelen előjönnek a 20 éve nem látott szerelmed képei, azok az érzések… Aztán hirtelen vágyat érzel, hogy felhívd, megkeresd. Honnan jön ez?  De az a fájdalom beleivódott a testembe. Ott a seb. Szinte láthatatlan. De én pontosan meg tudom mondani, hol található, mekkora, és hogyan szereztem. Te észre sem veszed. Most is érzem. Hideget a gyomromban. A torkom összeszorul. A mellkasom elnehezül. Pedig csak egy filmet nézek. Egy régi, kopott filmet.

- Miért tartottad fontosnak elmondani a történeted?

- Mert sokan vannak úgy, mint anno én voltam. Hisznek, remélnek egy illúziónak. Éveket töltenek el benne, egyre gyengülve, erőtlenebbül. Egyre kevésbé hiszik el, érdemesek a szeretetre. Pedig… Mindenki az.  Azért mondtam el, mert ha fáj, az nem oké. Ha bántanak, az nem validálható. @Tisza Kata Most c könyve jut eszembe. Nem tudom pontosan hogy szól, de valami olyasmi, hogy „Feküdtem a padlón, kést szegeztél a nyakamhoz. Felültem, mondtam, hogy ne bánts. Rámnéztél, és azt mondtad, szeretlek. És akkor visszafeküdtem, és hagytam, hogy szeress”. Ez belémégett a bántalmazó kapcsolatok kapcsán. Hányszor szegezik nekem a kést, hazudva, szeretlek?

És azért mondtam még el, mert azt a gyereket gyógyítani kell. Hogy tudd, érezhetsz haragot. És lehetsz megbántódva. Annak a gyereknek fáj. Annak a gyereknek szüksége van rád. Annak a gyereknek az kell, hogy ha elmondja, „vigyázz rám”, akkor átöleljék. Öleld át a gyerekedet.

És a függőség miatt. A görcs miatt. A depresszió miatt. És ki lehet belőle jönni. Lehet jól lenni. Lehet szeretve lenni. Lehet elégnek lenni. Önmagad lenni.

Sok mindenről hallgattam. Az apró részletekről. Csalásokról, hazugságról. Milyen mikor úgy érzed, kifosztanak. Érzelmileg. Mikor képtelen vagy befogadni bármit is. Mikor zokogva üvöltenéd, miért, miért, miért? Minden nap. A semmiből tör elő. Vezetés közben, mosogatás közben. Egyszer csak ott vagy és folyik a könnyed, a taknyod…. Mikor összekarmolod magad, hogy a fizikai fájdalom elnyomja a lelkit, mert nem tudod elviselni. Mert annyira igazságtalan, annyira méltatlan, annyira…

És nincs válasz.

És a legdühítőbb, hogy ezekután még mindig vársz, még mindig hiszed, visszajön. Mégis szeret. Mégis akar.

- Ott akarunk gyógyulni, attól, ahol megsérültünk.

- Hogy lehet elfogadni, hogy ő sose jön vissza? Sose gyógyít meg? Sose kér bocsánatot? Megölt és vígan éli az életét? Sokáig álmodoztam, hogy valahol véletlen összefutunk és majd…

De el lehet ide jutni. Megbékélni. Megbocsátani. Azt hiszem, leginkább önmagunknak. Van út erre � Kissé dzsungel, és kell egy machete, de…

Észrevettem, hogy mennyit címkézem magam. Szidom, azért mert fáj. Mintha a földön fekvőbe még bele is rúgnék. Elkezdtem erre figyelni, és máshogy bánni magammal. Mint a vízbe dobott kő…

-Egyre terjedő köröket vet.

-Másra is kihatott az életemben.

Még gondolok rá. Rájuk. Ritkán. Figyelem, hogyan reagálok. Most nehezebb volt, próbáltam minél jobban visszaemlékezni, belemenni, újra átérezni azt… Huhh, hát ez nem esett túl jól. De általában csak keresztülsuhannak a fejemen. Nincs megszállottság.

Egyéni coaching ülésre keress bizalommal.