Egyszerűnek tűnik a kérdés és a válasz nyilván az, hogy nem. Segítőként nem mehetek oda valakihez, hogy “szia, szerintem jót tenne neked egy séta, mert úgy látom, hogy..”.  

Meg kell várnom, hogy megszülessen a másikban az elhatározás: változtatni akar. (És ez az a pont, ami miatt ez a cikk megszületett. Ez a legnehezebb, leghosszabb része a folyamatnak. Mert mire idáig eljutunk... de erről picit lentebb írok) 

Meg kell várnom, míg rám talál.  

Meg kell várnom, hogy megérkezzen hozzá az érzés: megbízik bennem. Szeretné, ha segítenék. 

És meg kell várnom, hogy feltegye a kérdést: Tudnék-e segíteni? 

Hogyan talál rám? Kicsit olyan ez, mint mikor bemegyek egy könyvesboltba. Valami hív, de nem is tudom... Bizonytalan vagyok. Jó lenne olvasni valamit, de történelmet, regényt, pszichológiát? Mit válasszak? Nézelődöm, és lehet, üres kézzel távozom. Lehet, felemelek egy könyvet, belelapozok, majd visszateszem a polcra. Felemelek egy másikat, abba is belelapozok, azt is visszateszem. Visszatérek az elsőhöz, odamegyek egy harmadikhoz. Aztán hirtelen meglátom a negyediket, és nagyot dobban a szívem, mert tudom, az kell nekem. És hirtelen kíváncsi leszek, és izgulok, és alig várom, hogy elmerüljek abba az élménybe, amit a könyv nyújtani tud számomra.  

Mikor van egy nehéz élethelyzet, vagy egy probléma, amit nem tudok megoldani... de hát miért ne tudnám megoldani? Micsoda dolog! Segítséget kérni? Cikinek érzem, és kellemetlen. Nem akarom, hogy az ismerőseim tudják, meglássák.  Mit fognak gondolni? Meg ugye időm sincs (erre). “Teher alatt nő a pálma!” “Amibe nem halunk bele, attól megerősödünk!” “Régen az emberek boldogabbak voltak, mert nem volt ennyi idejük önmagukkal foglalkozni és mindenféle problémát kitalálni maguknak! Az a Te bajod, hogy túl sok időd van!” És még ezer hasonló boldogság akadályozó mondat bukkan fel a semmiből. Így hát túlterhelem magam. Szót fogadok. Ne legyen időm. A szőnyeg alatt meg gyűlik a kosz. 

De nem is ezért kezdtem írni ezeket a gondolatokat. Hanem egy személyes élmény miatt, amibe nem coachként, hanem magánemberként kerültem bele. És itt megszűnik az objektivitás, megszűnik a szakmaiság, megszűnik minden józan ész. Ez a féltés, a szeretet és a tehetetlenség országa. 

Mikor egy jó barát, egy szerettem van olyan helyzetben, hogy segítségre szorul. Én legalábbis úgy látom. Látom a köröket, amiket fut, látom a hárítást, a tagadást. És annyira, de annyira segítenék! Annyira mondanám, hogy változtass! Van másik út! Lehet jobb! Lehet szebb! Lehet könnyebb! Itt van az orrod előtt, csak egy pici lépést kell tenni felé! És érzem, hogy ha csak megpendítem neki az adott témát, befeszül. Tagad. “Igen, DE...!” (volt otthon egy házirend kitéve arról, hogy 5 Ft-ot kell fizetni annak, aki kimondja az “igen, de...” kezdetű mondatot.) Falat emel kettőnk közé, és esélyem sincs átcsusszanni egy pici résen. Nincs rés. Aggódom. Aggódom, mert az út, amin jár egyre sötétebb. Tüskés bokrok nőnek rajta. Elvadult. Karcos. Hideg és sötét hely. Miközben ott van mellette egy másik ösvény is, egy világos, virágos, meleg! Miért? Miért nem veszi észre? 

Nem lehet valakinek segíteni, ha ő nem akarja. Kegyetlen lecke ez. Kegyetlen, ha a gyerekemről van szó. Ha a barátomról. Ha a szüleimről. Ha a testvéremről. Ha a kedvesemről.... Az a bizonyos szabad akarat.  

Egyetlen dolgot tudok tenni. Mellette állni. Azt mondani, hogy oké, történjék bármi, rám számíthatsz. Itt vagyok. Ha kell egy váll, amin kisírod magad. Ha kell egy kar, ami átölel. Ha kell egy kéz, ami megfogja a kezed. Semmi mást.  

Viaskodnak bennem az érzelmek. Ennek a mondatnak a tudása, és a félelem, hogy “mi lesz...” És egy picit dühös vagyok, hogy tényleg annyira ciki segítséget kérni, hogy inkább egyedül, és megyünk a tüskés bokron keresztül? Ez ellentmond a józan észnek! Hát ott a másik út!!! Hát nem látod? Bele kell betegedni, pusztulni, csak azért, mert a közhiedelem szerint a lélekkel foglalkozni, azt ápolni, arra figyelni, magunkra figyelni, segítséget kérni gyengeség és puhányság? És üvöltenék, hogy ez őrület! Ez téboly! És megváltoztatnám az egész világot, hogy ébredjünk már fel! A szeretet önmagunk felé, a támogatás kérése, a közösség ereje, a szeretet ereje, a gyógyulás nem ciki! Hát ha eltörik a lábam, elmegyek egy orvoshoz! De akár csak egy köhögés esetén is! Vagy ha valami kicsit szúr, kicsit más a testemben, mint eddig. Ha eltörik a lelkem, ha ott szúr vagy fáj, akkor miért???? Miért nem? 

És mégsem tehetek semmit azért, akit szeretek. Figyelem, ahogy megy azon az ösvényen és folynak a könnyeim. Érzem a fájdalmát, érzem ahogy karcolják a tüskék. Nem enged közel. Elutasít minden segítséget. És így nem tudok segíteni. 

Mindannyian voltunk már ilyen helyzetben, ebben biztos vagyok. Szülőként, barátként, munkatársként, gyerekként, társként. Talán át akartuk venni a másik terheit (nekem nem fáj annyira, majd én elbírom), a döntései következményeit. De vajon az én felelősségem? Van jogom megakadályozni a bukását, amiből lehet, hogy kétszer olyan erősen állna fel? Lehet, hogy pont az a bukás tudna fordítani az életén és én puszta szeretetből, jószándékból, féltésből, aggódásból, lelkiismeretfurdalásból közbelépek és megakadályozom! Vajon van jogom elvenni tőle a TAPASZTALÁSÁT? Van jogom elvenni tőle a SORSÁT? 

Nem csak a (jól) segítésre kell megérni. A segítség kérésre is!