Hogy is vagyok? Jelenleg alig bírom mozgatni a jobb lábam térdtől lefelé. Fáj a térdem, fáj a vádlim. Fizikálisan nagyon el vagyok fáradva. Figyelem, hogy hol vannak a határaim. Tanulom ebben is magam. Számomra ez egy újabb fejlődés, egy változás. Mert mindig, hogyha változik egy körülmény körülöttünk az hatással van ránk, és ezáltal mi magunk is változunk.

Emlékszem, hogy nem is olyan nagyon rég, bár annak tűnik, ültem az irodában. Kinyitottam reggel a laptopot, olvasgattam az emaileket, készítettem az Excel táblázatokat, teszteltem a rendszert. Néztem, hogy hol a hiba? Mi az, amit még nem csináltak meg, mi az, amit fejleszteni kell?

Már évek óta éreztem ennek a munkának a lelki terhét, azt, hogy valami olyasmit csinálok, amit annak ellenére, hogy képes vagyok megcsinálni és képes vagyok jól megcsinálni és ügyes vagyok és felelősségteljes és számíthatnak rám stb, nagyon nem én vagyok. Idegen. Távoli. Közönyös. Biztosítja számomra a kényelmet, a biztonságot, a megszokást. A havi fix bevételt. Kiszámíthatóságot. Az állandóság illúzióját. De már régóta nincs közünk egymáshoz.

Hiába tudtam és éreztem ezt, mégsem váltottam éveken át. Az elején azért, mert még nem láttam az utam, nem láttam merre tovább. Egyik helyről a másikra menni, ahol aztán ugyanaz lesz... nem volt kedvem. Aztán meg azért nem, mert a cél megvolt, láttam a szakadék túloldalát, de ki kellett építeni a hozzá vezető utat. (Karrierváltás esetén ez az út általában valamilyen felnőttképzési formában jelenik meg. Legyen az egy OKJ, vagy főiskolai, egyetemi továbbképzés) Hát ezért tartott jó pár évig, míg a számok, a tesztelések, a rendszerek világát elhagyva eljutottam a lélek birodalmába, és azóta járom az utam, sétáló coachként szó szerint, és bár épp most mozogni is nehéz, végre jó helyen vagyok. Végre azt csinálom, amire születtem.


Mikor leültem írni ezeket a sorokat, az volt a szándékom, hogy adok egy kis helyzetjelentést magamról, egy betekintést, megosztást, ki is vagyok én, hogyan is lettem sétáló coach, mire jó az, és szánt szándékomba állt elmesélni, hogy hát ez kérem szépen tényleg, fizikálisan, mentálisan, lelkileg is egy nehéz meló! Hát sétálj velem 3,5 órát, és fókuszálj valakire teljes lényeddel, segíts neki, emeld, szeresd, töltsd, tedd fel a megfelelő kérdéseket, aztán meglátod! Tessék picit sajnálni! De két bökkenő akadt ezzel a tervemmel. Az egyik az, hogy én ezt imádom, ebben kiteljesedem és egyáltalán nem érzem nehéznek. “Flow”-ban vagyok. A másik az, hogy közben elszaladtak a gondolataim. Mennyire hasonlít a munkahely a párkapcsolathoz! Nahát! És elvitte a fókuszt. Mert írásban lehetek összeszedetlen. Írásban megengedhetem magamnak a csapongást, hogy könnyedén és lazán áramoljanak a képek, ússzanak a szavak, lebegjenek a szemem előtt a mondatok. Az írás az a szent hely számomra, ahol a tudattalanom megnyilvánulhat. Úgyhogy kedves olvasó, kérlek tarts velem, és nézzük meg, mi a köze a munkahelynek a párkapcsolathoz! Hogy éppen melyikről van szó? Talán munkát mondok, de párkapcsolatra gondolok. Talán pont fordítva. Ezt döntsd el te. És innentől én már csak tolmács vagyok.

Miért nem hagy valaki ott egy olyan munkát, munkahelyet, amit nem szeret? Ahol nem boldog. Miért olyan nehéz kilépni belőle? Miért olyan nehéz azt mondani, hogy “én most valami újat akarok, én valami mást akarok. Én önmagamat akarom. Azt az embert akarom, aki tényleg én vagyok. Mert ez már nem működik. Talán soha nem is működött.” Már nem jó, mégis ragaszkodik. Mégis kötődik. Bánt, mégsem tud elmenni. Miért? Érzi, hogy beleszürkül, hogy elveszik benne, hogy felolvad, mégis valami ott tartja.

Talán fél... Mi lesz ha.... Ki is lesz ő ebben az új helyzetben? Hogyan állja meg a helyét? Mi lesz akkor, ha végleg elválnak útjaik? Lezárul egy korszak. Egy életszakasz.

Nézzük, ahogy valaki csak vergődik, évek, akár évtizedek óta. Egy barátunk, egy ismerősünk. Talán önmagunkat nézzük és mondjuk: “Miért nem szakítotok már végre? Mi értelme ennek? Szedd már össze magad! Hogy alázhatod meg így magad” Segített ez valaha bárkinek is? Csak még gyengébbnek, még erőtlenebbnek, még megalázottabbnak érezte magát.

Nem tehetem. Tudod, a fizetés... Kell a fix bevétel, családom van, gyerekeim, kutyám... Itt jól fizetnek. Ez biztos. Inkább nem ugrálok. Úgysem vennének fel. Tudod, nem jó, hogy három nyelven beszélek és két diplomám van. A munkahelyek a szép és vékony lányokat szeretik. Én meg … megmondták, okos vagyok, attól félnek a fiúk. Ő azt mondja, öltözködhetnék csinosabban is! Nőiesebben! Múltkor is fél órát beszélt erről, hogy miért nem hordok kis kosztümöt, meg magassarkút! Meg használjak már rúzst, olyan sápadt a szám mint egy halottnak. De ő legalább velem van. Itt van. Szeret.

Ebben a gazdasági helyzetben? Egy állásra 130-an jelentkeznek, és csak egyet vesznek fel! Örülök, hogy van mit csinálnom!

Nem, a túlórát nem fizetik ki. De nem merek szólni, félek, hogy kirúgnak. Apa megbüntet.

Ó, hát máshova nem vennének fel. Túl idős vagyok a változáshoz. Én már nem ugrálhatok. Ötven évesen? Örülök, hogy van hol és mit, tudod?

Nem mehetek el! Három ember munkáját végzem itt! Mit kezdenének nélkülem? Tönkremenne a cég! Maradnom kell. Szabadságra sem mehetek. Szegény főnököm, annyit dolgozik, persze hogy segítek neki. Szüksége van a pihenésre, mikor este hazaér. Sok bent a munka, a feszültség. Hagyom, hagy üljön le és olvassa a híreket. Addig én megfőzök, tanulok a gyerekkel. Nagyon szeretek velük lenni, semmi gond. Sajnos sokszor elalszom mellettük és 11-kor úgy mászom be az ágyba. A férjem nem csodálom, hogy leszid, és mérges, hogy megint nem akarom... Megértem, hogy megcsalt. Nem tehet róla.

Már együtt vagyunk tizenöt éve. Annyi mindenen mentünk át. Két új főnök, rendszer frissítések. A fél csapat felállt és elment. Maradnom kell. Emlékszem, mennyire nehéz volt három éve, főleg a zárásoknál. De túléltük. Igen! Emlékszel?

Nem, nem szoktak megdicsérni. A főnököm nagyon kritikus. Nagyon precíz. De igaza van. Sokat tanultam tőle szakmailag. Tényleg fontos, hogy a betűméret következetes legyen. A kimutatás az rendben volt, meg a könyvelés is. De hát ez a dolgom. Ez alap, hogy tudjam.

Idén nem kaptam bónuszt. Pár hónappal ezelőtt elkövettem egy kis hibát, és nem érdemeltem meg. Nem érdemeltem meg a jutalmat. Talán jövőre megdicsér apa. Talán, ha még többet teljesítek, akkor büszke lesz rám. Akkor megsimogatja a fejem és kapok 2% fizetésemelést.

A párom nagyon okos. Neki mindig igaza van. Sose veszekszünk. Elmondja, hogy mi legyen, hogyan jó és ... Tudod ő nagyon okos. Én meg nagyon jól meg tudom csinálni, amit mond.

Kilépni az alkalmazotti létből kicsit olyan, mint elhagyni a szülői házat. Kirepülni a fészekből. Most derül ki, megállom-e a helyem! Most növök igazán fel. Nincs mögöttem az a hátország, nincs egy biztos pont. Ha ma tudok dolgozni, holnap egyáltalán nem biztos. Most tapasztalom meg a teljes felelősséget. Most tapasztalom meg a szabadságot.


#coaching #munkahely #iroda #alkalmazott #feladat #apa #büszke #bántalmazás #dicséret #kritika #jutalom #nevelés #segítés #önfeláldozás