Szoktál büszke lenni magadra? Mit csinálsz, mikor elérsz egy célt, mikor valamiben sikerélményed van? Megállsz, megszemléled, elmosolyodsz, megdicséred, megjutalmazod magad? Ki mered mondani, hogy "ezt jól csináltam, ügyes vagyok!" Vagy akár azt, hogy "megérdemlem a sikert!" "Jó vagyok!". "Elégedett vagyok magammal!". "Örülök magamnak!" Hogyan fogadod, ha más dicsér? Van a dicséretnek helye a szívedben? Feltölt?  

Emlékszem, régen mekkora ellenállásom volt ezzel kapcsolatban. Hiába tanultam, küzdöttem, sok mindent letettem az asztalra, és mégis... (off topic: Minap a fiam nem pakolta le el az üzenőfüzetét. Otthagyta véletlen apukájánál az asztalon. Mikor mondtam neki, hogy "Szívem, apa hívott. Nem pakoltad el az üzenődet, hanem letetted az asztalra", rám nézett és lazán annyit mondott "Legalább már letettem valamit az asztalra" zárójel bezárva :D gyerekszáj hallgat) Nem éreztem büszkeséget. Nem éreztem azt, hogy igen, ezért én keményen megdolgoztam. Rengeteg energiám, időm, türelmem, kíváncsiságom van benne. Az én érdemem, hogy van egy-két diplomám, ilyen-olyan javam, stb. Nem. Most hogy így belegondolok, inkább talán valamiféle szégyenérzet is megjelent bennem, vagy túlzott szerénység, kifogás, hogy "jó, jó, van két diplomám, DE....". "Jó, jó, kifizettem a hitelt, DE...." "Jó, jó, dolgozom 8 órát, meg kéthetente hétvégén továbbfejlesztem magam, meg van még két gyerek is, meg velük is tanulok, DE.... ezt más is megteszi. Ez nem érdem. Ez nem különleges."  

A büszkeséget egyfajta gőggel azonosítottam, beképzeltséggel, magamutogatással és irtóztam tőle, mint a tüzes vastól. A büszkeség rossz volt. Fekete. Felszínes. Féltem tőle. Csak a szerénység! Csak az alázat, ami nemes léleknek való! Csak adni, adni, adni... És ezt mesterfokra fejlesztettem. Minden, ami büszkeséggel tölthetett volna el, ami tölthetett volna, (pl dicséret, pozitív megerősítés) képtelen voltam befogadni. Hazugnak, hamisnak éreztem. Vágytam rá (hisz ki ne vágyna arra, hogy megdicsérjék, visszaigazolják hogy ügyes vagy, jól csinálod, csak így tovább, ez klassz volt, csinos vagy, szép vagy?), de menekültem előle. 

Áron fiamnak volt a büszkeséggel kapcsolatban egy megjegyzése talán olyan háromévesen, ami akkor nagyon földhöz vágott. Áron sose volt az a típus, akinek megmondod mit csináljon és azt csinálja. Vedd a cipőd, felveszi. Indulunk, és akkor indulunk. Pakold el a játékodat, elpakolja. Ő biztos mindig másfelé ment, ha A-t mondtam, ő akkor tuti B-t, és így tovább. Nála a kamaszkor ebből a szempontból egy évesen elkezdődött és hiába néztem, hogy oké, korai dackorszak, mindjárt elmúlik, közép dackorszak, mindjárt elmúlik, korai kamaszkor, mindjárt elmúlik, sose múlt el. Egy kemény napon voltunk épp túl, az idegrendszerem kissé meggyötört állapotban készülődött az esti lefekvéshez, és Áron még mindig balhézott, még mindig nem hagyott egy perc nyugalmat sem. Marcinak, a testvérének megígértem, hogy este az ágyban világító kártyával játszunk még egyet, de nem bírtam. Kikészültem. Marci, akkor is csak annyit mondott "Semmi baj, megértem" (Ez a másik, amin kiakadtam. Ne, ne legyél ennyire jó! Ne legyél ennyire megértő! Légy gyerek! Követelőzz! Éld meg a gyerekségedet! És te jó ég, mennyi pszichés problémát fogok okozni neki, mennyire háttérbe szorul, nehogy túl komoly legyen, jaj Istenem, nehogy parentifikálódjon, még csak 4,5 stb... Szóval jó dolog a pszichológia, korai gyerekkor tanulmányozása, de bele lehet őrülni szülőként. Javaslat: dobd a sutba, és hallgass az intuíciódra. Csak figyelj a gyerekre, a szükségleteire, adj szeretetet, biztonságot és akkor nagy baj nem lehet. A többit meg megoldja. Itt megint egy idézetet hoznék be, ezúttal Marcitól "Anya, ne aggódj. Te jobban csinálod, mint a Mama, és mi majd jobban fogjuk csinálni, mint Te". Tőlük tanulok a legtöbbet. Elképesztő, mennyire bölcsek) Visszatérve a történetre... "Semmi baj, megértem" mondta Marci, és én annyira hálás voltam, és annyira fáradt! "Büszke vagyok rád" hangzott a felelet, mire Áron megszólalt "Anya, mondd rám is!"  

A lényeg, mert ma kalandozó kedvemben vagyok úgy tűnik, hogy szíven ütött. Itt van ez a pici gyerek, és hányszor hallja a regulázó mondatokat, ne csináld, ne csináld, nem szabad, ne csináld, nem, nem... És szegény megy össze, még kisebbre, és milyen nagy szüksége van arra, hogy dicsérjem! Mennyire szüksége van arra, hogy érezze, anya büszke rá. Mert ha anya büszke rá, azt azt jelenti, hogy ő JÓ! KOMPETENS! Képes elérni dolgokat, képes megvalósítani. Hogy szeretet veszi körül. Hogy értékes! Hogy szerethető! Hogy anya bízik benne!  

Mennyire nagyon nagyon fontos ez! Látni anya szemében a csillogást, hogy "az én ügyes, okos, kisfiam!" Milyen motor ez a későbbiekre nézve!  

Siralmasan kevésszer hangzik el ez a mondat. Az iskolában, az edzésen, a munkahelyen, a párkapcsolatban.  

Könnyebb azt megvizsgálnom, mit érzek ÉN, ha a FIAMRA vagyok büszke. Melegséget. Örömöt. Dagad a mellem, azaz kitágul a szívterem. Elönt a szeretet, a meghatottság. Nő az energiaszintem. Nyitottabbnak, közvetlenebbnek, sugárzóbbnak érzem magam.  

Vajon mennyit számít a fiamnak, mikor ilyennek lát? Mennyire tudom emelni vele? Mennyire van szüksége erre? 

És ha neki szüksége van erre, akkor csupán logikai úton levezetve, nekem is szükségem van rá. Nekem is szükségem van arra, hogy lássam ezt a büszkeséget, ami áramlik felém. A felnőtt Gyöngyinek is, de a bennem élő pici Gyöngyinek is, aki szintén lehet, hogy 3 éves vagy 6 éves, vagy 12... De írt egy jó dolgozatot, ügyesen felelt, majdnem megvan a spárgája, szépen kitakarított, bármi... És vár, és néz rám, hogy akkor most.... Akkor most én...? "Büszke vagyok rád!" 

Lehetek büszke magamra. Emelhetem magam. Befogadhatom a szeretetet. Önmagamtól önmagam felé. Mástól felém. így tudom áramoltatni. így tudom én is továbbadni. Neked! És Neki! És Ő neki is. Büszke vagyok arra, amit adni tudok. Arra, hogy emelem a másik embert. Örülök az örömének, örülök a sikerének. Örülök, hogy töltődve engedem útjára. És ez az öröm, ez a büszkeség visszatölt.  

A büszkeség táblán nem csak a konkrét elért eredmények állhatnak. Nem csak egy kupa, egy megnyert verseny, a "hónap legjobb dolgozója cím". Nem csak a gyerekeink fotója (az mindenképp ott van.) De egy jól elkészített ebéd, egy őszintén kimondott érzés. Ott van, amikor szembenéztem az egyik félelmemmel. Ott van a pillanat, mikor legyőztem egy árnyékomat. Ott van, mikor a padon mellém ülő nénivel beszélgettem egy fél órát, mert éreztem, milyen egyedül van. Ott van azon a táblán sok-sok gesztus, simogatás, szeretet, amit adok, amit adunk. Amit kapunk. 

Mi van a Te tábládon?