Zavarba ejtő a bőség. Szerencsére mindenféle szűrő áll rendelkezésünkre, hogy az elképzeléseinkhez megfelelő személyt tudjuk választani (egy algoritmus alapján). Magasság, súly, kor, gyerekek száma, egészségügyi szokások. Paraméterek. Ha a fele kiesik a rostán, még úgy is bőven marad választék.

Az egyetlen probléma ezzel az, hogy nem adatok alapján működünk. Az, hogy kivel tudunk együtt nevetni, kivel érezzük jól magunkat, kinek a közelségére dobban meg a szívünk vagy ébred bennünk vágy, annak semmi köze a ráncok számához, a magassarkúhoz, vagy az edzőteremben töltött időhöz. Legalábbis hosszú távon.

Egy-egy óra, egy felszínes légyott, egy gyors éjszaka néhány pohár borral megsegítve, egymás karjába lökhet minket, és hihetjük azt, hogy csak a külső számít, hogy az a döntő.

De eljön az idő, mikor ott ülsz szemben a másik emberrel, nézed a dekoltázsát vagy a bicepsz méretét és nem érzel mást, mint ürességet. Csak egy áru, egy termék, egy adat a szemedben, és rájössz, pontosan ennyit lát belőled ő is. Te sem vagy más számára. Lecserélhető, pótolható, felejthető vagy.

És egyszer csak, már semmi sem érdekel. Kiégtél. Nem motivál, hogy megkérdezd, hogy van? Hogy érdeklődjél iránta. Hogy elhívd egy kávéra. Nem számít a története, a sorsa. Néha írsz. Néha válaszol. Unalmas, semmitmondó üzenetek. Aztán törlöd, tiltod, mert minek? Nincs rá időd. Majd jön a következő.

Biztos, hogy ezt szeretnéd? Erre vágysz? Ez az, ami kielégít?

Lehet, más utat, módszert választani? Lehet, hogy ha mindig ugyanaz történik, az egy minta és mutat valamit számodra? Lehet, ha változtatsz (nem a távolság és a kilók beállításán), akkor másképp fognak történni a dolgok?