Online terápia?

Évek óta aggaszt az online tér túlburjánzása. Amellett, hogy számtalan előnye van az internet világának - ha jól használjuk -, például rengeteg információhoz lehet hozzájutni, programokat találni, társat (?), megteremti a lehetőségét az otthoni munkának, ami nagyfokú szabadsággal jár, könnyedén elintézhetünk ügyeket, vásárlást, adminisztrációt, ott villog a szemem előtt Damoklész kardja*. 

az_elet_10_-a_ami_veled_tortenik_es_90_ahogyan_reagalsz_a_tortentekre_john_c_maxwell.png

Elmagányosodás. Belehelyezkedünk ebbe a kényelembe, de már nem mi használjuk őt, hanem ő használ minket. Ez az ÉN “győzelme”, aki önerőből tesz mindent, jut előrébb, tör fel a ranglétrán, költözik messzi városba, halad a korral, bezárkózik a szobájába és már ki se kell dugnia az orrát, hogy hozzájusson az életben maradásához szükséges dolgokhoz.  

Csakhogy közben láthatatlanul bekúszik az ajtó alatt, a falak repedésein a szürke köd, a magány.  

Már nehéz és fárasztó kimenni az utcára. Belenézni mások szemébe. Kommunikálni. Kapcsolódni. És ha kapcsolódnánk is, a másik ember a mobilját nézi, vagy az okosóráját, ahogy pittyeg, miközben ülünk egymással szemben a kávézóban.  

Kiharcoljuk, hogy egyedül legyünk, majd összeroppanunk a súlya alatt. A bánatunkra egy szomorú emoji a válasz, az örömünkre egy like jel, de sehol egy tekintet, sehol egy ölelés. Nem halljuk a másik hangját, a lélegzetét, nem érezzük az energiáit, mert a sok cikázó elektromos jel felfogja.  

Úgy vagyunk megalkotva biológiailag, hogy szükségünk van a tükrözésre (azaz a másik ember reakciójára), hogy képet alkossunk magunkról. A pozitív (valós) visszajelzések, a szeretet eláraszt minket hormonokkal, aktívabbak, energiadúsabbak leszünk. Céljaink lesznek, ötleteink.  

Egy messengeren küldött szívecske, egy “hajrá” üzenet, egy “sajnálom” komment és megyek tovább a hírfolyamon, pillanatnyi morzsák a túléléshez, de nem az élethez.  

A világot megváltoztatni nem tudom. Nem tudom azt mondani - és nem is akarom -, hogy le az internettel, vissza a törzsi közösségekbe, égessük fel a városokat és éljünk falun. Jelenlegi érzékelésünk szerint az idő lineárisan halad, előre. Egy irány van. Ezt el kell fogadnunk. De nem mindegy mit és hogyan és milyen mértékben használunk. Nem mindegy, mi használjuk az internetet, vagy az internet használ minket. Meg tudunk-e maradni embernek, színesnek, szagosnak, vidámnak, szomorúnak, érzésekkel, tervekkel, vagy beleszürkülünk az aszfaltba.  

Nem tudok hirtelen erős közösségeket létrehozni - talán a jövőben erre is teszek kísérletet -, de felhívhatom a figyelmet arra, hogy lássuk meg, mit teszünk önmagunkkal. Mit teszek magammal azzal, hogy online beszélek, vásárolok, dolgozom, ismerkedek? Mikor szükséges, mikor elkerülhetetlen, és mikor esek át a ló túlsó oldalára?  

Mikor hozzámfordul valaki egy problémájával, hogy segítsek neki... Roppant kényelmes azt mondani, persze, holnap 4kor várlak zoomon. Skypon. Nem kell termet bérelnem, meg se kell mozdulnom, egymás után be tudom pakolni a klienseket a naptáramba. Nem kell oda-vissza utaznom. Neki se. Meg se kell mozdulnunk. Pénzt és időt spórolok. Talán neki is, de magamnak mindenképp. Win-win. Plusz, az online konzultáció, online terápia, online coaching megteremti annak a lehetőségét, hogy olyan klienssel is foglalkozzak, aki több száz kilométerre él. Nem gond a távolság, akkor sem, ha más kontinensen vagyunk. Többekhez eljutunk, többeket gyógyítunk. Csak az az egy kérdésem van, vajon milyen ennek a gyógyításnak a minősége?  

Vannak helyzetek, amikor a semminél jobb. Legalább segítséget kér a kliens, legalább nem hagyom teljesen egyedül a problémáival. Legalább foglalkozik magával, tesz magáért.  

Azonban a gyógyítás hatásfoka a személyes találkozóktól fényévekre van. 

Képzeljük el a következő szituációt. Adott egy 3 éves kisgyerek, aki a szobában játszik. Ott van előtte egy TV, amin keresztül látja anyut – aki egy másik lakásban, szobában, teremben van - és tud vele beszélni. Anyu ül egy széken, és mesél a kisfiának, kislányának a TV-n keresztül. A kisgyerek meg a szobában nézi a képernyőt, nézi anyut, hallgatja a mesét. Nem tud odamenni hozzá, nem tud az ölébe kucorodni, nem tudja megfogni ő is a könyvet a kis kezével, visszalapozni, megnézni a képeket. Nem érzi anya illatát, nem birizgáljhatja a haját. Nem érzi a szívverését. Csak ül a szobában, anyu ott van, anyu látja (már amennyit a képernyőn keresztül lát) és így telnek a napjaik, éveik. Mindenféle pszichológiai tudás nélkül is könnyedén elképzelhetjük, milyen kapcsolat alakul ki kettejük között. Milyen ingerszegény annak a gyereknek az élete. Milyen magányos. Mennyire egyedül van, bár látszólag ott van anyu, a TV-n keresztül. Anélkül, hogy olvasnánk kötődéselméletet, vagy bármi csekély fogalmunk lenne az agy működéséről, a különféle hormonok termelődéséről, az idegpályákról, érezzük, hogy ez szép-szép, de borzasztó. Sivár. Kietlen. Száraz. Kegyetlen.  

Tulajdonképpen efelé haladunk.  

A terápiás folyamatok (legyen szó coachingról, pszichológiai tanácsadásról, pszichoterapeutánál lévő kezelésről) 99,9%-nak kapcsolatainkhoz van köze. Nem jó a párkapcsolatunk, nem érezzük jól magunkat a munkahelyünkön, nem tudjuk nevelni a gyerekünket, magányosak vagyunk, depressziósak, túl stresszesek, pánikbetegségünk van, hangulatingadozásaink vannak, elvesztettünk valakit, aki fontos volt számunkra, útkeresésben vagyunk stb, stb. Mind emberi kapcsolat, annak hiánya, vagy minősége. Arra vágyunk, hogy valaki lásson minket. Lássa kik vagyunk. Megfogja a kezünket (akár képletesen, akár szó szerint). Értsen minket. Halljon. Elfogadjon. Lehet, nem mondjuk ki ezeket a szavakat, gondolatokat, de valójában ez visz el minket terápiára. Mondja meg mit tegyünk! Legyen ő az okos nagy, és öleljen át, és ringasson el, és mutasson utat, és javítsa meg a világot mert ez így nem jó, és segítsen! Valaki segítsen, mert hiába próbálkozom, hiába töröm a fejem, hiába teszek meg bármit is, mégis ugyanott vagyok, ahol tíz éve és nem látom a kiutat. És szomorú vagyok, és egyedül, és tehetetlen, és nem tudok mit kezdeni azzal, hogy a gyerek állandóan sír, és kimerült, vagy bizonytalan, váltsak-e munkahelyet vagy sem, és mi lesz velem? Mi van velem? És régen tudtam. De most nem tudom.  

Majd, ebben a hangulatban, meg akkor, amikor összeszedtük a bátorságunkat, és beismertük, hogy egyedül nem megy, és legyőztük a félelmünket, hogy majd mit fognak szólni, felkeresünk egy pszichológust, coachot, terapeutát, hogy segítsen.  

De ha lehet online, mert az idő drága, nincs kedvem egy órát utazgatni, és munkaidőben, ha egy órát lecsípek napközben - a teams-t majd átállítom “elfoglaltra”, a telefont meg lehalkítom (remélem nem épp akkor fog jönni a futár, de ha mégis, akkor nem gond, ha közben átveszem a csomagot?) - akkor az úgy pont jó lesz. Azt mondták, kapcsolatainkban sérülünk, ott is tudunk gyógyulni, tehát itt vagyok és figyelek. És ülök a “TV” képernyője előtt, mint az a három éves kisgyerek, és várom azt, hogy akkor most jöhet az a bizonyos gyógyulás. Kapcsolódjunk. Most végre figyeljenek rám. Most végre legyek én a fontos.  

Hát így nehezen lehet. 

Sétáló coaching munkám során a saját bőrömön tapasztaltam meg, mennyire más az, ha online beszélek valakivel (hozzáteszem: én is jártam pár hónapig, mint kliens online konzultációra. Egy darabig működött a dolog, de nem alakult ki kötődés, és nagyon hamar “elfogyott a levegő”. Se a megtartást, sem az igazi jelenlétet nem éreztem.) és az, ha személyesen találkozunk és útra kelünk. Olyan változások indulhatnak be a kliensen viszonylag rövid idő - akár egy séta - alatt, ami ha online találkoznánk, hónapok kérdése lenne. (Ennyit az idő és pénz spórolásról). Ha a kapcsolódás szempontjából vizsgálom a személyes találkozást, és nem a hatékonyság a kérdés, akkor az ilyen jelenléteket leginkább három szóval jellemezhetném: kölcsönös szeretet érzet. És ebben tényleg lehet gyógyulni. Volt, hogy együtt sírtunk, együtt nevettünk, volt olyan találkozás, ahonnan öleléssel váltunk el. Olyan élmények, amik önmagukban is adnak és töltenek. Ha ezt összehasonlítom az online felülettel, hááát, erősen húzom a szám. 

* Damoklész az anekdota szerint a Kr. e. 4. században, a szicíliai görög nagyvárosban, Szürakuszaiban élt, és II. Dionüsziosz türannosz kegyence volt. Damoklész irigykedett a trónnal járó kellemetességekre, és ebből a király úgy gyógyította ki, hogy trónjára ültette, minden jóval traktálta, de a feje fölé egy kihegyezett kardot lógatott a hegyével lefelé, egyetlen szál lószőrrel felfüggesztve. Ez a kard képviselte a királyra acsarkodó ellenségeket, irigyeket és általában az uralkodással járó felelősség fenyegető súlyát. (Wikipédia)