Lánc, lánc, eszterlánc - Szabad asszociációs írások

Szabad asszociáció. Egyik alapmódszer terápiás munkában. Egy toll és papír segítségével bárki számára ingyen és bérmentesen elérhető, és meglepő felismerésekre, aha élményekre vezethet. A rendszeresen vezetett asszociációs írásokban megjelennek ismétlődő témák, más-más szemszögből, mélységben, hozzájuk tartozó berögzült képekkel és érzelmekkel, melyeknek azonosítása és tudatosítása már egy lépés a fejlődésben, és a probléma feloldásában. A szabad asszociációs írást nem érteni kell a külső olvasónak, megfejteni, most mit is akart a költő, hanem inkább csak felülni rá, mint egy hullámvasútra és hagyni, hogy hasson. Az ilyen írások mindig sűrített képanyaggal dolgoznak, ahogy egy-egy szimbólum is maga végtelen jelentéssel és hozzá kapcsolódó tartalommal bír.

Nem szoktam a Holdra gondolni. A Hold, a nőknek anyja, érzelmeink irányítója. Apály-dagály. Tenger, ki-be áramlás, tágulás-összehúzódás mint szeretkezéskor vagy szüléskor. Így változnak az érzelmeim, messziről nézve ilyen lágyan, ritmusosan, ezzel a pulzálással, ahogy dobban a szív, ahogy pumpál, ahogy beszívom a levegőt és kifújom. Valami összeáll, szétesik, újra alakul. Ebben a táncban telik az életem, gyors-gyors-lassú, gyors-gyors-lassú, de csak távolról látom.

Szeretem az aktív időszakokat, amikor minden pörög, azt hiszem akkor vagyok egyenesben, van feladat, van egy cél, ami felé haladok – vagy azt hiszem, haladok valami felé -, teszek-veszek, tanulok, vizsgázom, kutyát sétáltatok napi 4 órában, főzök, mosok, dolgozok, mesélek. Három embernek elegendő dolgot csinálok egyszerre és észre sem veszem. Persze ezt az önéletrajzomba nem írhatom bele. Nincs róla államilag elismert papírom, nincs rajta egy bélyegző, az Élet pecsétje meg nem akkreditált kis hazánkban.

Aztán kiesik 1 a napi dolgok közül és összeomlok. Nem mozdulok a fáradságtól, bénán, mereven, értetlenül figyelem az eseményeket. Hova jutottam? Mit keresek én itt? Ki vagyok? Mi lesz velem? Újra és újra átgondolom az utam, elvesztem a rengetegben, az ösvény mégiscsak egy labirintus volt, és vajon ott vagyok-e ahonnan elindultam, vagy két méterrel arrébb és merre kell menni? Nehezen megy az írás, nem találom a szavakat a billentyűn, mik maguktól szoktak felugrani, mint a kalapálós játékban a vakondok.

Volt egy tervem, egy határozott terv, igen emlékszem. Bejelöltem a térképen az úticélt, megvettem a jegyet, de lerobbant a busz és itt állok a semmi közepén – már nem is erdő, nem, ez egy hatalmas sivatag, száraz és meleg, és fojtogató -, és nincs se dél, se észak, se kelet vagy nyugat, minden egyforma, minden homokbucka, és süppedős talaj. „Butaság volt elindulni. Mégis mit képzeltem? Én? Hogyan?” – jönnek fel a kicsi démonok, kísértenek mint Jézust hitében, őt Atyjában, engem önmagamban, bár kérdés, van-e bármi különbség, nem bennünk lakozik-e Isten? Elveszteni benne a hitet nem ugyanaz-e, mint elveszteni önmagunkban? Az alacsony önbecsülésű emberek nem ateisták vajon? A létben való bizalom, nem társul-e egy végtelen nyugalommal, önátadással és ennek következményeként önbizalommal is? Ahogy bent, úgy kint. Hogyan segítsek másoknak, ha magamon sem tudok? Segíts magadon és Isten is megsegít.

A cél… még írásban is elkalandozok, nem tartom az irányt, fókusz, az kell ide. De vajon nem csak délibábot kergetek?

A sivatagban csak a homok hullámzik. Nem frissítő, mégis ugyanaz a mozgás. Az idő is megáll. Nekem éveknek tűnik, de a világmindenség pillájának csak rebbenése. 150 milliszekundumnyi, én mégis pánikba esek, sosem ér véget, „Valaki mondja meg miért vagyunk itt!”. Sötét árnyak vetülnek a földre, pedig nincs egy fa sehol sem. Kúszó, csúszó mászó kígyó szerű lények a félelem, sose jutok el az én Paradicsomomba. Lehet teljesen rossz az irány, lehet nem kéne változtatni, lehet mégis jó úgy, ahogy volt, a biztonságban, a nyugalomban, nem kell nagyokat gondolni és álmodni, aludj, aludj csak kisbaba, tente, tente. Elaltatom az álmaimat.

Álom és ébrenlét. Egy újabb arca a Holdnak, új fordulat, csökken és nő. Fény és árnyék, jin és jang. Tudom, ez átmenet. Szükséges. Nem lehet mindig teljes sebességgel menni, meg kell állni tankolni. Újraszámolni a fokokat, korrigálni az irányon. Ugrás után a legfélelmetesebb. Mikor már zuhanok és hirtelen azon kapom magam, mi van, ha nem nő ki a szárnyam? Mi van, ha rövid a lábam, és nem érem el a túloldalt? De már nincs mit tenni, már elrugaszkodtam. Bátorság vagy botorság?

Igen, megijedtem. „O, hó!” – kiáltok fel a tudós hangján, és nagy elmélyülésben hozzáteszem „hmm, hm”. Feltolom a szemüvegem orromon. Fehér köpenyem leér a földig, jegyzetfüzetem tartom – én vagyok a nagy mágus, az érzelmi lajstromozó- , és belevésem: fél-elem. Hát hol van kérem a másik fele? Két fél-elemből lesz-e valaha egy egész? És ha nem, mennyi kell a fél-elemhez ahhoz, hogy egész legyen? Ilyen, és hasonló filozófiai, matematikai és egyéb tudományos kérdések kötik le az elmém, és már nem is én vagyok én, a hirtelen megtorpanó. Önmagam kísérleti nyulává változtam, elektródákkal a kobakomon. Mindenféle műszerek írják ki az eredményeket én meg szorgosan örökítem meg az utókor számára.

Persze csak szórakoztatom magam, öncélú asszociációs láncommal, miközben az alapprobléma fennáll: megrekedtem.

De vajon probléma ez egyáltalán? Mint mond a Hold?

Átadom magam most ennek. A kétségnek, folyjon át rajtam. Lehet rossz. Lehet kicsit nehéz. Lehet bizonytalan. Jöhetnek az érzések. Kísérts meg! Itt vagyok! Hagyom.