Tengeren lebegő lány. Számtalanszor láttunk már ilyen képet. Szép környezet, jó fotó, béke, szexi, szabadság, bizalom. Kinek mi jut róla eszébe. De csak én tudom, nekem mit jelent, mi van a háttérben. Hogyan jutottam el odáig, hogy lebegjek a tengeren?

Évekkel ezelőtt meglátogattam egy barátomat Mallorcán. Csodaszép tengerpart. Kristálytiszta víz. A fürdőzőktől pár méterre volt egy kiesettebb rész, ami még mindig a strandhoz tartozott. Odamentem. Létra vezetett le a vízhez. Lemásztam rajta, tettem két kartempót, és ráfeküdtem a vízre. Most én ellazulok… Rábízom magam a természetre. Most jó lesz. Most…

Levegőért kapkodva eveztem a létrához és rohantam fel rajta. Remegtem a félelemtől és dühtől. Azt hiszem, kisebb pánikroham lehetett, ami elkapott abban a 2 másodpercben, míg a mélység felett lebegtem és végtelenül haragudtam magamra, hogy hogyan lehetek ilyen hülye, hogy itt a tiszta víz, mindenki élvezi, én meg zokogok és halálos rájáktól és cápáktól és rémektől szűkölök.

Szóval ez volt a startmező. Bizalom, biztonság. Két fő témám, amivel dolgom volt. És persze a „hogy lehetek ilyen hülye” révén az önbántalmazás, címkézés, sértegetés.

Hazaérve olyanokkal szórakoztattam magam, hogy behunytam a szemem a kanapén fekve és elképzeltem magam a vízen. Kíváncsi voltam, mit fogok érezni. Hogy vajon, el tudok-e lazulni, vagy sem. Hisz otthon vagyok. A szobában. Budapesten. Egy ágyon. Itt aztán nincs semmilyen tengeri szörny sem. És tudod mi történt? Megjelent a pánik. Ugyanaz a szorongás, gyomorgörcs, félelem.

Nos, lehet, ez a startmező mínusz 1…

Azóta eltelt az a 3-4 év. És most itt voltam a parttól pár száz méterre, egy vízibicikli és a két fiam társaságában, akik százszor jobb úszók mint én, százszor bátrabbak… És nem mertek bejönni, mert féltek a bóján kívül. Féltek a cápáktól, amik nincsenek arrafelé. „Ha anya bemegy, én is bemegyek!” – mondta a kicsi, mert az anya képéhez rögzült a megvéd fogalma, hiába volt irracionális adott helyzetben a feltételezés –. Könnyelmű kijelentés, lévén, hogy nagyon ritkán megyek pancsolni és akkor is csak hosszabb noszogatás után. De most valami hívott…. Be akartam menni. Vágytam a vízbe. Vágytam csobbanni a semmi közepén. Utálom a hideget. Nem tudom, végül ki lepődött meg jobban, a fiúk vagy én, de ugrottam. Emlékszem az elrugaszkodás pillanatára… „Innen már nincs visszaút”.

Felszabadító érzés volt. Csak hullámoztam a nagy kékségen, ellazulva, békésen. Örökre ott tudtam volna maradni. Olyan nyugalom szállt meg, mint már nagyon régen. És aztán az eufória. Eszembe jutott Mallorca, a görcs, a pánik. Mintha egy másik élet lett volna. Szabad voltam. Szabad önmagamtól. Szabad, a saját magam állította korlátoktól.

De idáig el kellett jutni. Sok-sok munka árán. A változtatni akarás szándékával."Nem akarok így élni! Nem akarom a félelmet! Elég!" 

Hogy mit érzek most? Büszkeséget. Beáramló levegőt. Látom azt a nőt aki voltam, azt a nőt, akivé lettem. és azt a nőt, aki lenni szeretnék. És mosolygok.

Te mivé akarsz válni? Keress meg, és tegyünk együtt érte.