Régen mindig olyan elképzelésem volt a segítőkről, hogy ők valamiféle mindentudó bölcsek, tökéletesek, mindig mindent megértenek és tudnak és makulátlanok. Olyanok, mint kisgyerek számára az édesanya. Karjában megnyugszom, békét és szeretetet találok. Ő a minden, ő a csodálatos.

Furcsa így visszagondolni, mennyire naív elképzelés ez, de ha azt veszem figyelembe, hogy ilyen esetben a gyerek kapcsol be bennünk, és az ő vágyai, ideálja, működése, akkor igazából nagyon is logikus.

Közben persze teltek-múltak az évek, gyarapodott a tudásom önismeret terén. Először, mint kereső, aztán mint segítő.

A segítő nem tökéletes. A segítő nem a soha nem létezett édesanya (mert tévedhetetlen anyuka nincs. Nincs olyan anya, akinek ne lennének néha rossz napjai, ne lenne néha türelmetlen, vagy figyelmetlen, és van, hogy pont akkor ilyen, amikor az ellenkezőjére lenne szükségünk. Ember. Anya is ember.), vagy valamiféle szent guru. A segítő hús és vér. És hibázik a saját kis életében is, és fejlődik. Néha rosszul választ társat, néha dühös, néha elkeseredett, néha elveszett. És ez rendben is van így.

Én is változom és örömmel tölt el ennek a változásnak a szemlélése. Honnan jöttem, hova jutottam, mit tettem meg érte. Mostanában leginkább az életszemléletem az, ami átalakulás alatt van. Fejlődik, formálódik, kristályosodik. Érzem a bőrömön, érzem a mosolyomon, érzem a szívemben ezt a transzformációt és kisebb ujjongásokkal tölt el, mikor egy-egy konkrét helyzetben rajtakapom magam, hogy „Hohó! Máshogy reagáltam” és már nem tudatból, hanem zsigerileg. Átírtam egy mintát, egy rossz programot. És ez óriási sikerélmény. Mint segítő, láthatom a változást azon az emberen, akin segítek. Láthatok „aha” élményeket. De a belső megélés mindenkinek a sajátja és az igazi változásért az ember önmaga tesz. Az ő munkája, az ő erőfeszítése. A segítő csak kísér, tart az út egy bizonyos szakaszán. Csak, idézőjelben.

Miben rejlik a változás? Hagy meséljem el a tegnapi napomat.

Kicsit már untam a négy falat, és hívott a természet, mondta, hogy „Gyere Gyöngyi, merítkezz meg bennem, töltődj fel!” Hallottam is, hogy szólongat, de meleg van, meg olyan jó csak pihenni, most meg kéne mozdulnom… Jöttek a kifogások. Ilyenkor azt a trükköt vetem be, hogy keresek egy külső motivációt lustaság ellen és a belső vágyat összekapcsolom ezzel. A kettő együtt már elég lendületet ad, hogy kilépjek a komfortzónámból és tapasztaljam az életet magát. Mert az a helyzet, hogy az élet odakint zajlik mindig. Komfortzónán kívül. És ez mindig egy ugrással jár.

Szóval, ott volt a természet, aki mondta, hogy mozogjak picit. Kitaláltam hát, hogy elmegyek Nagymarosra Budapestről. Biciklivel. Tudni kell, hogy az utóbbi pár évben 10-20 perces tekeréseknél többre nem vállalkoztam, ez pedig akárhogy is számolom 58 kilométer. De a táj, a levegő megéri az izomlázat. A külső motiváció egy barátom volt, aki Nagymaroson él, és akivel vagy másfél éve nem találkoztam. Megbeszéltünk egy kávét és a kávéhoz ugye valahogy oda is kell jutni. Tehát volt egy külső célom, a megérdemelt munka utáni pihenés és feltöltődés = kávé és persze a társaság, és a belső motiváció = élvezni a tájat, az utat, a létet.

Mielőtt elindultam volna, jó keményre felfújtam a kerekeket és bíztam benne, hogy nem lesz defektem. Miért is lenne? Máskor sem volt.

Hát most igen. Vác után jártam már, valahol fogalmam se volt merre is pontosan, mert előttem út, mögöttem út, mellettem a fák. A vicces az, hogy Vácon mikor áthaladtam, épp valami fesztivál lehetett, kirakodó vásárral egybekötve és sok-sok ásványos standdal, ami az egyik gyenge pontom. Be is szereztem egy jáspis karkötőt. Kérdeztem, ez mit tud? Mondta az eladó hölgy, hogy tapasztalást hoz. 10 percre rá sssssssssssssss, ssssssssssss, sssssssssss és a kerekem teljesen leeresztett. Na, gondoltam, a hölgy igazat mondott, itt a tapasztalás.

Hogy lehet egy ilyen helyzetben reagálni?

Nos, nyilván ezerféleképpen. Régebben lehet kétségbeesek, vagy jól felhúzom magam, káromkodom, bosszankodom, „Hogy a fene vigye el!” „Persze, naná hogy ez történt velem!” szidni a mindenkit is, vagy „Ó jaj, most mi lesz velem, kicsi vagyok, egyedül vagyok, segítsetek a kis Vuknak, és se pumpám, se pótgumim, se semmim, hogy lehetek ilyen hülye hogy így eljövök, minek kellett belevágnom, maradtam volna otthon!” Na de ezek közül egyik mondat sem fogalmazódott meg bennem. Nem is tudom mit éreztem. Igazából viccesnek tartottam a helyzetet. Komikusnak. És inkább kíváncsisággal szemléltem az eseményeket, hogy na, akkor most mi lesz? Ez volt az első konfliktusos helyzet az utam során, mikor felfigyeltem rá, mennyire más ember vagyok már, mint voltam.

Nem telt bele három perc és egy bringás megálló bukkant fel a kanyarban. Igazából már szomjas is voltam, meg ideje volt a ladies roomot is meglátogatnom, hogy finomabban fejezzem ki azt, hogy nagyon kellett már pisilnem, hisz az nem nagyon illene egy komoly értekezésbe az önsimeretről egy mentor szájából. Szerencsére szabad lélek vagyok, és nem nagyon érdekelnek a dogmák, inkább a belső hitem.

Mondhatnám, hogy most ugrik a majom a vízbe, de ez hekkes volt, és szerencsémre, vagy véletlenül, amik nincsenek, volt vagy 3-4 bringás a helyen. Az egyik épp jóízűen ebédelt, így hát odalibegtem hozzá és megkérdeztem, meg tudná-e javítani paripámat. Az illető nagyon kedves és segítőkész volt, meg a másik asztalnál falatozó család is, így végül közös erővel megbütykölték a gépet, röpke egy óra alatt. Közben beszélgettünk, nevetgéltünk, és azt éreztem, soha az életben nem örültem még ennyire egy defektnek, és milyen csodálatos dolog, hogy ez történt. Megismerhettem pár végtelenül kedves embert, ittam egy finom sportfröccsöt, kipihentem magam. Mi mást kívánhatnék még?

Itt volt a második változás… Régebben lehet, hogy kellemetlennek éreztem volna segítséget kérni. Vagy elfogadni. Talán bosszankodtam volna, hogy mennyi idő, vagy aggódom, hogy jajj, feltartok másokat, és inkább tolom a bringát, de nehogy mások terhére legyek (bizony, bizony, ilyen gondolatok évekig nyomasztottak és őszintén be is vallom neked kedves olvasó), és ez milyen ciki és kellemetlen. De ezek egy másodpercig nem jutottak ezek eszembe. Eltűntek. Köddé váltak. Újabb kinyílt lakat.

A szerelés egyébként nem volt végleges megoldás, mert mint utóbb kiderült, volt még pár lyuk azon a belső gumin és körülbelül 10 percenként fújni kellett, hogy valahogy eljussak Nagymarosig. De valahogy mindig volt egy szembejövő bringás, akinél volt pumpa, vagy egy Nomád hely, ahova mindenképp vissza kell menni, mert hippi szívem erős vonzódást érzett a hely milliője iránt. A végén azonban csak átgurultam a CÉL-on, és találtam egy bringa szervízt ahol megreparálták a jószágot. Tehát minden kerek volt, a kerék főképp.

Hogy mi a tanulság? Bármi, amit levonsz. Számomra a jó idő, a felfrissülés, a fröccs, a kávé, a franciakrémes, a kedves emberek, a társaság, és az, hogy mennyire másképp fel lehet fogni ugyanazt az eseményt. Lehet széles vigyorral az arcomon, jó kedvűen, „épp defektem van, nagyon jól érzem magam” és lehet félve, aggódva, bezárkózva. Fantaszikus felemelő élmény látni, honnan hova lehet eljutni. Budapesttől Nagymarosig. És hogy 18 évesen, mikor hivatalosan felnőtté válunk, nem áll meg az élet, sem a személyiségfejlődés. Minden átírható. Bármikor. Munkás, de nagyon megéri. Nem vagyok már ugyanaz aki húsz évesen, se aki harmincon, és alig várom, hogy milyen leszek mikor ötven, vagy hatvan leszek? Vajon bölcsebb, szelídebb? Még a fülem is mosolyogni fog? Szerelmes leszek az életbe, minden egyes pillanatába, a jóba és rosszba is?

És még egy tanulság, egy közhely… Nem a cél a fontos, hanem maga az út. Tegnap ez szó szerinti értelmet nyert, a kis gigszerekkel, kis extra élményekkel. Boldog vagyok, a vásárért, boldog vagyok a deffektért, az utána le-leeresztő kerékért, mert mennyi de mennyi plusz történés, ráeszmélés, mosoly, tapasztalás történt! Mennyit adott hozzá ez a kis kaland a kirándulásomhoz! Mennyivel gazdagabb lettem általa! És ezért hálás vagyok.