Amikor az önbizalom arroganciával párosul, az megöli a kíváncsiságot. Kíváncsiság nélkül nincs fejlődés.  

Egyes irányzatok szerint Isten azért teremtette az embert, hogy megtapasztalja önmagát. Ha Isten több milliárd formájában él, több milliárd személyiséggel, élettörténettel, tapasztalattal, viselkedéssel, gondolkozásmóddal, vajon milyen erős lehet a vágya az önismeretre? Milyen erős lehet a kíváncsisága, hogy megismerje valós lényét? (Kicsit talán kicsavart így a történet, de játszunk el az ötlettel. Csak tételezzük fel!) Vajon tényleg ismerem magam? Tényleg mindent tudok már magamról? 

Mosolygok, amikor valaki azt mondja: én ismerem magam. Ahh, de jó neked! Én nem. Látod, én sok sok éve foglalkozom a kérdéssel, keresem, kutatom a választ, és minél többet tudok, annál kevesebbet. Mi van még ott? Mi van lent, a mélyben? Mi van rejtve? És ez még csak egy ember, még csak én. Hol van a többi? És hol van a tudomány, az irodalom, a művészet? Hol van a természet működése? Hol vannak a színek, a hangok? Hol van a végtelen univerzum? 

Büszkén vállalom, alig tudok valamit. Persze van, akihez képest, egy bizonyos területen belül talán többet tudok. Vagy csak más tudok. Talán pont az tudom, amit Te nem. Pont azt az egy kicsi morzsát, ami számodra kérdéses és bizonytalan.  

Régen csodáltam, sőt, talán megrettentem azoktól az emberektől, akikből sugárzott az önbizalom. Nekem ez a szó a mindent tudást jelentette. Tudom, én vagyok a legjobb, tudom én vagyok a legokosabb, tudom, én mindenre képes vagyok. Valami elemi ellenállásom volt már magával a szóval kapcsolatban is. Tátott szájjal bámultam, hogy “hát hogy tud ő mindent? Hogy lett ilyen okos és ügyes?” Olyan határozottan állítottak dolgokat, olyan lehengerlően és megkérdőjelezhetetlenül, hogy belémfagyott a szó. Bekapcsolt a gyermeki én, ahol a szülő, mint egyetlen referencia pont, isteni magasságokba emelkedik. Ő a válasz minden kérdésünkre. “Anya, ez miért van így? Miért forog a Föld? Miért énekelnek a madarak? Miért fáj az ujjam, ha beütöm? Miért korog a gyomrom? Miért nem nézhetek tévét? Miért kell lefeküdni máris? Miért kettő az egy meg egy? Miért nem ehetek fagyit télen? Miért változnak az évszakok? Miért nem esik hó nyáron? Miért, miért, miért?” És anya meg apa csak mondja és magyaráz, és meg szívom magamba a tudást. Aztán eljön a pont, mikor már nem tudnak minden miértre válaszolni. Később pedig rájövök, hogy nem jó választ adtak. És akkor a gyerek elszomorodik, mert kiderül, anya és apa nem Isten, nem a végtelen tudás birtokosa. Így hát útra kelünk, hogy választ kapjunk a megválaszolatlan kérdéseinkre. És ez eltart egy ideig. Nálam még folyamatban. 

De amikor valakiben nincs több kérdés, sőt, ami a legrosszabb, önmagát már nem kérdőjelezi meg többet, az komoly veszélyforrás. Abból fakad az önelégültség, a lenézés, az arrogancia, a tökéletességtudat, a fejlődni képtelenség, az agresszió, a szűklátókörűség.  

Vallom, hogy amiben ma biztos vagyok, az holnapután lehet egy nagy marhaságnak fog tűnni a szememben. Mert újabb és újabb tudásmorzsákkal egészül ki a már kialakultnak vélt kép, és ezek a darabkák teljesen átrendezik az addigi hitemet, gondolataimat. De ettől független a mai tudásom ugyanúgy értékes és hasznos. Ugyanúgy valid. Hisz enélkül nem tudnék eljutni a következő pontra. Olyan lenne, mintha például a háromtól négy éves kort leértékelnénk, azt mondanánk, hogy a megélt pillanatok, érzések ostobák és nevetségesek, mert most tizenhat évesen lám, lám, most tudom végre mi az a szerelem! A három és négy éves kor csodálatos és elengedhetetlen. Nem születhetek azonnal tizenhatnak. De ha három, vagy négy éves koromban azt mondanám, köszönöm, én itt most megállok a fejlődésben, kíváncsiságban és érdeklődésben, most már tudom, hogy a Nap is körülöttem forog (ugye ez az egocentrizmus időszakának a csúcsa - nem mellesleg valaki látszólag tényleg itt ragadt -), nem emelem a tétet, jól vagyok ahogy vagyok, akkor ... Hát nem is tudom... Nekem nem opció.  

Volt, hogy visszanézted régi írásaidat, rajzaidat, alkotásaidat, tíz-húsz év távlatából, és az az érzésed támadt, hogy “Jajjj.... ez nagyon gyenge!”? Vagy visszagondoltál arra az időszakra, amikor új munkahelyed lett és úton-útfélen rontottál? Aztán pár hónap, vagy pár évvel később milyen magas szintre fejlődtél és most onnan letekintve azt hiszed “Megérkeztem”. Megérkeztél? Nincs tovább? Nincs még több és más? Végigtekintve egy híres festő pályaművén, vajon nem látunk fejlődést? Nem látjuk, hogy a zseni először talán nem is olyan jót alkotott? Vagy harminc év után nem változott a stílusa? Nem lett kifinomultabb, vagy egyszerűen vett egy más irányt? Vajon azt mondta, én vagyok a tökéletes művész, a többiek kis kontárok, még rápillantani sem érdemes? Egy “kontár” alkotásában vajon hány óra munka, gyakorlás, tanulás van? Hány elrontott és kidobott próbálkozás, amiket újabb és újabbak követtek? A tudásunk is ilyen. A stílusunk. A kommunikációnk. Elrontott és folyamatosan csiszolódó mondatok és gondolatok tömkelege.