Éveken át nem vettem létrát. Vártam. Reméltem, majd valaki segít feltenni a függönyt. Felfúrni egy polcot (ez a poszt még mindig szabad). Egy férfi. És nem akartam létrát venni. Nem akartam ÉN megoldani.

Az elengedés, a gyógyulás, a változás egy spirális folyamat. Azt hittem, le lehet tudni valamit. Van egy pocsék időszak, kicsit belehalok, aztán összeszedem magam, és ennyi volt. Aztán az évek során azt vettem észre, hogy újra és újra tud fájni ugyanaz a seb, amit már gyógyultnak véltem. Vagy újra ugyanazokat a hibákat követem el, újra ugyanabba a reménybe ringatom magam.

Azt mondják, amíg a séma ugyanaz, program, software, amíg nem írod át, mi változna? De ha átírom, miért történik mindig meg?

Spirál, ezt mondtam. Ugrálok gondolatok között. Igen, spirál. A seb a régi, de a megélés nem. Új a szemszög. A spirálban felfelé az érzések békésebbek, halványodnak. Egy fájdalomra nem összeomlással reagálok, hanem gyengéd szeretettel. Magam felé.

A spirál azért jobb szimbólum, mint a létra, mert a létrán magam mögött hagyom a fokokat. Átlépek rajtuk. A spirál magába foglalja. A spriálban megvan a kör, a végtelen, az ismétlődés, csak nem ugyanazon a szinten. A spirál mozgásban van, dinamikus. A létra merev, rugalmatlan. A spriál tágul felfelé, ahogy a tudatunk is.

Nem nőttem fel. Féltem létrát venni.

Mikor elköltöztem… Jó meleg otthon. Biztonság. Bizonytalanság, mint biztonság. Persze anyuka voltam, két gyerekkel, dolgoztam, feleség voltam. De gyerek szerepben. Határok nélkül, alárendelődve, elfojtásokkal, megalkuvásokkal. Elszürkülve. Nem attól rettegtem, hogy mi lesz velem? Megoldom, mindent megoldok. Valahogy. Hanem, hogy fog sérülni a családom? Azok, akik fontosak nekem.

Meg a számláktól. Azoktól nagyon. Nem attól a részétől, hogy miből fogom befizetni. Hanem attól, hogy saját, külön bankszámlát kell nyissak. Hogy szerződéseket kell kössek egy bürokratikus rendszerrel. Órabediktálásoktól féltem.

Ez volt, ami akkor realizálódott.

De most, így ennyi év után… gyerek voltam. Harminciksz éves gyerek. Aki mindig azt tette, amit mondanak neki. Azt szerette, amit mondtak, hogy szeressen. Arra vágyott, amit mások meghatároztak. Mert az majd jó lesz. A felnőttek, a nagyok… ők tudják.

Gyerek voltam, távol önmagától.

Gyerek voltam. Kiszolgáltatott. Bent. Legbelül, mélyen. Gyerek, aki retteg. Aki függ. Függ a másik ember jóindulatától, szeretetétől. Mint a csecsemő az anyjától. Kap-e táplálékot, vagy meghal.

Küzdelem a túlélésért.

Miközben két gyerek felnövéséért vagyok felelős, rájöttem, a sajátomért is. Hiába a látszat, hiába a ráncok, hiába a tapasztalat.

Sose gondoltam volna, hogy ezt mondom egyszer, de úgy tűnik, későn érő típus vagyok.

Az utóbbi egy évben sokat beszélgetek a belső gyermekemmel. Sokat figyelek rá. Sokszor fogom meg a kezét mikor egyedül érzi magát. Átölelem, ha sír. Meghallgatom. Ringatom.

Mindenkinek van. Mindenkiben ott van.

Amilyen védtelen, olyan nagy az ereje. Ott van a dühünkben, a könnyeinkben, az önfeledt pillanatunkban. Ott van minden kreatív alkotásunkban. Ott van az álmainkban, az árnyékunkban a falon.

Néha átveszi az uralmat. Aztán észreveszem, hogy nem én, a felnőtt, vagy felnövő, hanem ő reagál. És nem a most-ra, hanem valami múltbéli esemény emlékére. Mikor valakiben csalódok… Az a csalódás nem a jelen. Nem az én csalódásom. A felnőtt énrészemet nem bántja. A kislány csalódik. Ő élte egyszer át, valakivel. Akiben hitt. Akiben bízott. Ő keresi a jóvátételt. A múlt jóvátételét egy idegentől. Ő az, akinek fáj a csönd, a távolságtartás, a kritika.

Fontos, hogy ezt lássam. Hogy el tudjam különíteni. Segít megérteni a működésem. Segít az ismétlődő helyzetek kezelésében. Segít a megoldásban. Segít a kapcsolódásaimban. Az érzelmeim feldolgozásában.