Mi a baj az egyedülléttel? Baj! Rögtön egy minőségjelzővel kezdem, egy ítélettel.

Egyedül vagy? Biztos akkor te is ilyen meg olyan vagy… Felelőtlen! Kötődésre képtelen! Önző! Feminista! Szoknyapecér (használja még valaki ezt a szót?)! Gond van veled! Valami nem oké. Pszichopata! Agresszív! Mizantróp! Furcsa. És magányos.

Biztos magányos vagy! Vagy ha nem, akkor munkamániás. Kutyád van? Ah! Így már értem, a kutyások külön faj. Ja, hogy sokat utazgatsz? Szórod a pénzt, mi? Jellemző! Anyukáddal laksz? Mama Hotel, pelenkád is megvan még? Upsz, rokkant? Sajnálom, nem tudtam, én … Csak peched van? Ilyen nincs! Járj pszichológushoz, meg teremts pozitív gondolatokat.

Zaj. Zaj van mindenütt, címkék, hangok, szüleink-nagyszüleink hitrendszere, a média, a Szex és New York (Budapest járat) és ott állok a kör közepén, és nem jó barátok vesznek körbe és azt sem tudom kinek higgyek, mit higgyek, azt meg pláne nem, mit is érzek, és hogy vagyok én az egyedüllétemmel? Hol van bennem a hiba, mit kell megszerelni, hol van egy csavarkulcs, kalapács, és verjük szét az egész tákolmányt, majd szereljük újra össze, egy szebb és jobb élet reményében! És már állok is neki, és cincálom magam, miszlikbe vágom, megragasztom, újra széttépem, töröm-zúzom, kétségbeesetten, mert azt keresem, mi a nem jó, a rossz, mert azt mondták az vagyok. Nem illeszkedek be, nem simulok, nem, nem, nem, nem tudom…

Darabjaimra robbanok.

Csend.

Egyszer voltam ÉN. Egy rövid ideig. Gyerekként, még egész picinek, öntudatlan jóformán, szimbiózisban a családommal, azonosulva a gondolataikkal, értékeikkel, érzéseikkel. MI volt. Az is egy MI.

Később csoportban benne vagy kívül, de akárhogyan is, hozzájuk viszonyítva, tartozva, elutasítva, keresve a helyem. Hasonlítgatva magam, méregetve. Nem, akkor sem voltam Én. Akkor is a társadalom, a közösség határozott meg. A mások. Azok a bizonyosak, akik mit fognak majd szólni. Akik vajon el tudnak-e fogadni?

Aztán egyszer csak lettem Te meg Én, közös célokkal, világmegváltva, álmokkal. De hogy azok a tieid voltak, vagy az enyémek? Vajon azért szerettem a Nirvánát, mert tetszett, vagy mert Te szeretted? Azért volt fekete a körmöm, mert azzal tudtam azonosulni, vagy mert Te befestetted? Szerettem vajon olvasni, táncolni? Filmeket nézni? És miket? Hova tűntek a gyertyáim, szokásaim? Voltak barátaim? Nem emlékszem. Ahogy arra sem, hol kezdődtél Te, és hol értem Én véget? Mi voltunk.

És egyszer csak kilökődtem a fészekből, a Mi fészkünkből, mikhez hordtuk a gallyakat egyesével, és megérkeztem egy ismeretlen világba.

Újjászülettem. Csecsemő lettem.

Nem ismerek senkit, nem tudom mi történik, naiv vagyok és védtelen, és itt minden olyan hideg, és rohanok oda az emberekhez mosolyogva, hátha viszonozzák. Bízom bennük, hisz benned is bíztam, és nem tudom. hogy nem mindenki olyan…

Lassan születik meg az, akit úgy hívok: ÉN. Sok csúfos pofon, zsákutcán keresztül. Én, aki még sokáig csak azt tanulja meg, mit NEM szeret. Mi az, ami NEM tetszik, amit NEM akar, amiből már NEM kér. Nem. Az elsőt a szavak közül.

Én, aki nem vagyok Te. Sem Ők. Sem idegenek. ÉN, aki nem vagyok a testem, mell és láb, és v@gina. Nem vagyok a karrierem, bankszámlán a pénz. Nem vagyok szerep, anya, nő, játszópajtás, barát, egy név, jelölés. Én, aki nem vagyok a gondolatom, változó. - Tíz éve egész másképp, mégis belőlem fakad.-  Én… Ki vagyok?

Egyedüllét. Lehámozom magamról az elvárásokat. A maszkjaimat. A félelmeimet.

Rájövök, apa vagy anya nem fog többé leszidni, hogy nem kell nekik megfelelni. Nem nézik az ellenőrzőmet, nem büntetnek meg, ha rossz jegyet hozok haza az iskolából, ahova azért iratkoztam be, mert keresem ki az az ismeretlen a tükörben, és remélem valaki majd megmondja, vagy lámpást gyújt elmémben.

Apa, vagy anya. Lassan megöregszenek. Már az én derekam is fáj, hasamon heg. Hajam festeni kell. Kislány vagyok.

Rájövök, nem kell többé versenyeznem a testvéremmel, a naggyal, az okossal, akit sose érek utol, aki mindig előttem jár pár évvel, aki mellett én buta vagyok. A testvéremmel, akit ebben a méltatlan megmérettetésben észrevétlenül már réges rég lehagytam a sokadik diplomámmal, de még mindig futok, izzadok, s ha szól, kushadok. Tíz éves vagyok.

Rájövök, nem tudom mire vágyom. Azt mondták, jó lesz nekem az, ha tanárnak tanulok. Csak orvos, jogász legyen belőled! Könyvelő! Megbízható szakma!

A főzelék jó. A kék jó. A könyv jó. Este tízkor az ágyban lenni jó. A salsa jó. Majd megszereted. Ő jó… Ember. A szex… Majd Te tudod, nekem mi a jó. Ártatlan vagyok.

És ebben kesze-kusza állapotban, gyermekben felnőtt, felnőttben gyermek, kavarodva, összemosódva… Rájövök, az erkölcs nem kívül, hanem belül keresendő. Hogy van egy belső iránytű.

Egyedül.

A múlt hangjai elcsitulnak. Nem szól senki, nem kiabál, nem veszekszik. Van időm, időm magamra. Van időm kiásni elfeledett álmaimat. Felfedezni nem ismert apró örömeimet. A csendben, a békében. Megtalálni az egyensúlyomat. Felállni. Lépni. Magam felé.