Te sem érted, miért gond egyeseknek, ha olyan jóban vagy anyukáddal? Téged is bosszant, hogy bizonyos nők, vagy férfiak elvárják, hogy saját lakásod legyen 30+ évesen? 40+ évesen? Hogy kérdőre vonnak, miért nem élsz még egyedül? Gazdaságilag egyáltalán nem éri meg! Főleg ilyen albérletárak mellett. Te sem akarod kidobni a pénzed, igaz? Majd elköltözöl, ha…

Gilmore Girls, avagy anya a legjobb bartánőm

Emlékszel a Szívek Szállodájára? Te is irigyelted őket, hogy de jó nekik? Te is ilyen klassz anya-lánya kapcsolatot szerettél volna? Egy anyát, akivel mindent meg lehet beszélni, aki fiatalos, és menő, és a legjobb barátod? Aki tud minden titkodról, akivel együtt vagytok a világ ellen, a kanapén kucorogva, és jégkrémet majszolva, míg csak a mosolyotok nő, és nem a testsúlyotok?

Szomorú hírrel jöttem. Csudába a pszichológiával! Igazi mítosz romboló! De sajnos nem hogy nem egészséges egy ilyen szimbiotikus kapcsolat 2 éves kor után, de egyenesen káros. Most persze lehet, felháborodsz, hogyan mondhatok ilyet? Megfeszül a tested, érzed, eláraszt a düh. Én ne akarjam megmondani, milyen kapcsolatod legyen anyukáddal! Én ne akarjalak elválasztani tőle! És ha így érzel, akkor meg is ragadtad a lényegét a dolognak. Mert a leválás nem egyenlő az elválással! A kettő között hatalmas a különbség.

Anyukád sose lesz a legjobb barinőd! Anyukád az anyukád. „De hát nekem az!” – mondhatod és én szomorúan sóhajtok, mert látom, hogy ez fájni fog.

Oké, legyen. Mondjuk azt, ez egy teljesen rendben lévő dolog. Elfogadom, hogy így érzel. Elfogadom, hogy most odarohannál hozzá, átölelnéd, és azt mondanád, „anya, én nem akarlak elveszíteni! Anya, te vagy számomra a legfontosabb!” Nem sorolom a pszichológiai tanulmányokat, írásokat, adatokat, bizonyítékokat miért fontos a leválás, miért NEM barát anya, miért NEM barát apa, maradjunk egyszerű, hétköznapi szinten (hisz a kivétel erősíti a szabályt, és Te lehet pont az a szerencsés kivétel vagy!). Maradjunk a saját tapasztalatnál, saját logikával.

Anya mindent tud….

Kérlek válaszolj magadban a következő kérdésekre.

Miért? Miért kell anyukámnak minden titkomat tudnia?

Lehet-e titkom előtte? Vannak titkaim (bárki előtt)?

Lehet én határom?

Mondhatok nemet? Tudok nemet mondani?

Tudom ÉN mit szeretnék, vagy azt teszem, amit mások szeretnének tőlem?

A barátság az egy egyenrangú viszony…

Tudok anya titkairól? Például azt is elmeséli, apával milyen sűrűn vannak együtt? Hányszor van orgazmusa? Milyen piszkos fantáziái voltak (igen, akár ezt is megbeszélhetik a nők egymás között). Elmeséli, hogy egyszer megcsalta? Hogy miért dühös rá? Hogy magányos-e mellette?

Gyerekként akarok én ezekről tudni???

A frászt! „Fúúúj, anya és apa nem csinál OLYAT!” hangzik akár a felelet egy felnőtt ember szájából is. Ha nem mondja el, ő nem avat be minden titkába, neki lehet titka, csak nekem nem, akkor az milyen barátság? Milyen egyenrangú viszony? Ha viszont elmeséli, akkor hogyan viszonyuljak hozzá, mint anyához, mint ahhoz a személyhez, akinél menedéket lelek? És hogy viszonyuljak apához, hogy nézzek rá ezek után tisztelettel? Hogy lássam benne az erős, megbízható férfit, a támaszt? Valahol, valamikor választanom kell. Valahol, valamikor el kell döntenem, kinek az oldalán állok, kivel vagyok én egy csapat: anyával, vagy apával? És ez a választás megmérgezi a másik szülővel való kapcsolatomat.

Hogyan hat anyával való szimbiotikus kapcsolatom a magánéltemre, a párkapcsolatomra?

Anyának mindent elmesélek. Együtt járunk vásárolni, moziba, még együtt is bulizunk. Elmesélem neki, hogy vagyok a párommal, milyen boldogok lehetnénk, de… Olyan furán viselkedik néha! Szinte féltékeny. Az utóbbi időben morog, hogy „már megint anyáddal vagy”? Nem vele beszélem meg a félelmeimet, aggodalmaimat, úgysem értené. Meg hát, hogyan is mondhatnám el, mi bánt, ha pont vele vannak gondjaim! Anya meghallgat. Ő is mondja, ez nem jó így. „Nem is érdemel meg téged ez a férfi! Nem értékeli, milyen csodálatos vagy! Nem látja azt, amit ÉN!” Igen, anya lát, anya mindent lát. Ő ért engem.

Csakhogy nem anya a párod!

Hol van helye a párodnak az életedben, ha az anyukád teljesen betölti azt?

Hogy oldjátok meg a kettőtök közötti konfliktusokat, ha nem neki mondod el, hanem anyukádnak?

Mikor tudsz Te figyelni rá?

Mikor tudsz vele lenni?

Hányan éltek valójában együtt? Csak Te és a párod, vagy az ágyatokban ott fekszik melletted anyukád is?

Lehet szeretetteljes kapcsolatod anyukáddal úgy, hogy közben nem olvadtok össze? Lehet némi távolságot tartani? Lehet „csak” az anyukád? Lehet saját életed?

…….

Késői kirepülés a fészekből, avagy mikor 25 éves kor után is a szüleiddel élsz

Anyával, apával csak együtt élünk, nem zavarjuk egymást a mindennapokban.

A szülő számára mindig gyerek maradsz. Hova mentél? Kivel mentél? Mikor jössz haza? Mit csinálsz? Van-e tiszta alsógatyád? Ne csináld ezt! Ne csináld azt!... Kisfiam/kislányom, ez nem neked való!

Telnek az évek, elmúltál húsz, elmúltál harminc. Majd elköltözöm, ha… De már negyven vagy, lassan ötven. „Szeretnék gyereket egyszer.” De egy párkapcsolatod sincs. Vagy csak kalandok. Egyre kevesebb, mert a másik nem egyre nagyobb elvárásokkal jön. Egzisztencia! Fix munka, célok, saját lakás! Nem értik, hogy te milyen nagyon nehéz helyzetben vagy! Nem értik, hogy a jövedelmed nem elég! A körülmények…

Pedig Te vágynál egy társra! Intimitásra. Elképzeled, hogy a kedveseddel összebújtok, meztelenül flangáltok a lakásban, ha úgy adja kedvetek, együtt készítitek a vacsorát és közben belecsókolsz a nyakába. De a realitásban egyszer csak betipegne anyuka, kinyitná a hűtő ajtaját, arrébtolná a párod popsiját a pultról és vágna egy szelet kenyeret.

Úgyhogy nem, hozzád nem lehet menni. Mégis mit gondol? Majd… majd ha elköltözöl. Ezt jobb, ha mindenki megérti!

Te nem mutatod meg magad (nem is tehetnéd, ha akarnád sem, és Te igenis akarod, de hát… meg lehet érteni, nem? Így nem lehet), nem engeded be a másik embert az otthonodba. Valójában kizárod a másikat az életed egy részéből… Cserébe mész. Mindig mész. Feltéve, ha a partner nem hasonló körülmények között él. De úgy nem működne az egész, nem? Hogy lehetnétek együtt, ha te is 30+, ő is 30+ és mindketten szülőkkel éltek? Persze neki könnyű… Jobb anyagi háttérből jött, támogatták a szülei, örökölt egy fél lakást mikor meghalt a nagyi, és csak a másik felére kellett felvennie 20 évnyi hitelt. Meg karrierista, meg nem is tudom… Szerencsés. Igen, ő szerencsés.

De valahogy ahogy haladunk előre az időben, a lehetséges partnerek elmaradnak. Vagy nem úgy érnek rá… Mindig a „kölykükkel” vannak, nem veled. Az első pár hónap jó volt, izzott körülöttetek a levegő, éhes volt és mohó! De mostanában sose ér rá, fáradt és mintha… Igen, mintha beleunt volna. Pedig az elején gondoskodott, kiszolgált, a kedvedet kereste. Könnyű volt és kényelmes. Azóta viszont elégedetlen, hisztizik, hogy keress lakást, hogy menjetek el kettesben valahova végre, keress más munkát. Azt mondja, nem kell neki még egy gyerek. Egy felnőtt gyerek!

És eltelik újabb év, és még kettő… Régen jobb volt. Könnyebb. Már nincs kedved TENNI. Nincs kedved megmozdulni. Bezárkózol. Nem akarsz több fájdalmat, több csalódást. Nem akarsz másoknak megfelelni, mások elvárásai szerint élni. Igazából… nincs is szükséged senkire, te jól vagy így, jól vagy önmagadban, önmagaddal. Inkább lesz egy kutyád. Ők hűségesek, ők nem hagynak el, nem csalnak meg, nem bántanak. Ők mindig örülnek, ha látnak, nem veszekednek. Ha hívod őket, odajönnek, és 10 év után is ugyanolyan boldogan csóválják a farkukat, mikor megsimogatod őket.

Persze ez utópia! Látomás. Nincs is igazam. Felnőtt vagy. Te felnőtt vagy! Igenis felnőtt vagy, nem számít, hogy kivel élsz!

…..

Mi különbözteti meg a gyereket a felnőttől?

Itt és most nem konkrét válaszokat szeretnék adni. Nem szeretném elmondani ÉN mit gondolok. Inkább csak pár kérdést teszek fel neked, ami elgondolkoztathat, és továbblendíthet.

Hogyan reagálsz dolgokra? Impulzívan, lendületből, vagy átgondolva?

Hogyan reagálsz, ha nem kapod meg azt, amit szeretnél? Hogyan reagálsz az elutasításra?

Mit jelent számodra az adott szó, egy ígéret? Mit teszel, ha nem tartod be?                                                 

Mennyire jellemez a sértődékenység? Mennyire jellemez a düh? Mennyire jellemez a tehetetlenség érzése? Mennyire érzed magad a körülmények áldozatának? Mennyire érzed, van irányításod a sorsod felett?

Mennyire tartod tiszteletben a másik ember igényeit, vágyait? Mennyire figyelsz ezekre?

Hogyan kezeled a konfliktusokat? Megbeszéled, átbeszéled a nézeteltéréseket, esetleg a beszélgetés kimenetétől függően változtatva addigi szokásokon, vagy egyáltalán nem mész bele, elvonulsz, elérhetetlenné válsz, gosthingolsz?

Hogyan kezeled a változást? Mersz új dolgokba, bizonytalanba belevágni? Mennyire tartasz ki egy cél mellett? Mennyire tántorítanak el az aktuális nehézségek? Haladsz tovább és küzdesz, vagy azonnal feladod és más irányba mész?

Mennyire tervezel előre? Mennyire jellemző hogy a mának élsz (nem megéled a pillanatot!)?

Egy buli, egy kaland, egy izgalmas tevékenységért borítanál-e egy megbeszélt, ám kevésbé érdekes programot?

Van-e megtakarításod? Ha megtetszik valami amit látsz, azonnal megveszed? Mielőtt vennél valamit, átgondolod-e, összehasonlítod-e más termékkel, utánajársz? Mennyi olyan dolgot veszel, amit egyszer, maximum kétszer használsz?

Figyeld meg a válaszaidat! Figyeld meg, azok a reakciók inkább felnőttre, vagy gyerekre jellemzőek. És ha gyerekre… Ha úgy érzed, „a fenébe, tényleg olyan vagyok, mint egy nagy gyerek”, akarsz változtatni? Akarsz tenni magadért? Akarsz fejlődni? Akarsz felnőni? Vagy így szép az élet?