Osztály. Színpad. Szereplők. Bohóc, királylány, királyfi, a megbízható cselédlány, a lovász fiú, katonák stb. Mondhatom úgy is, a bohóc (érdekes, itt a név ugyanaz marad), a menő csaj akiért minden fiú odavan, az osztály jó pasija, a menő csaj barátnője (még csak saját megnevezése sincs), a művész csávó, a sportolók stb.

A minap a Szentjánosbogár lányok c sorozatot néztem. Volt benne egy jelenet, mikor Tully (=népszerű, férfifaló, széles mosolyú, mindig nevetős) nő elkíséri barátnőjét Katet egy rendezvényre. Ott van egy férfi, akihez Kate közelebb került érzelmileg, de amint Tully feltűnik a színen, a férfi minden figyelme áttevődik Kateről Tullyra. Mint bogarakat éjjel a lámpafény, Tully úgy vonz mindenkit maga köré. Katet elhívják mert a segítségére van szükség, Tully meg táncolni megy a férfival. Kate csak nézi, nézi őket, ahogy Tully „felfalta” azt, aki számára kedves volt, fontos, és ő maga pedig megsemmisült. Hirtelen a férfi számára ő egy senki, mert ott van Tully, Ó Tully.

Tully személyiségelemzésébe nem mennék bele. Minden extrovertáltsága, a mosoly, a könnyed flörtök valójában csak álca, mely mögött – ahogy a film egyik szereplője mondja is – a világ legszomorúbb embere áll.

Vissza a jelenethez. Akkor villant be a címbéli mondat: minden jó nőnek van egy szürke kisegér barátnője. És repültem vissza a múltba, jó húsz évet.

Mit ad egy ilyen kapcsolatban a két fél egymásnak? A külső személyek mindig kérdezik -a filmekben -, hogy „mi a fenéért barátkozol ezzel a senkivel?” Habár a vásznon ezek a barátságok örökké tartanak, a valóság azért közel sem ilyen.

Mit tud nyújtani egyik fél a másiknak és meddig fenntartható a kapcsolat?

A jó nő – szürke egeret helyettesítsük be inkább extrovertált introvertálttal. Bár számomra a szürke egér mindig izgalmasabb, mert összetettebb személyiséget szokott rejteni, mégis túl erős a hozzá társított kép.

Pont azt, ami hiányzik az egyikből illetve a másikból. Ahogy a felszín keresi önmaga mélységét. A megbízhatóság, a stabilitás a könnyedséget, tét nélküliséget. A félelem a bátorságot. A harsány nevetés az őszinte érzelmeket.

Fájdalmakkal teli kapcsolat, főleg az introvertált részéről. A menő lányokat mindig körbeveszi egy rajongótábor, férfiak és nők egyaránt. Népszerűség jár nyomukban. Ő a menő lány árnyékában él. Észre sem veszik. Naponta éli meg a láthatatlanságot, értéktelenséget, mely egy idő után kiábrándultsághoz, lehangoltsághoz vezethet.

Miféle mazochisztikus kapcsolódás ez? Miféle negatív mantra nap mint nap? Mennyire őszinte? És meddig tarthat?

Az introvertáltnak szüksége van valakire, aki a világhoz kapcsolja. Az anyagba zárja, földeli. Különben a négy fal között töltené életét, könyvek és művészeti tevékenységek közepette.

Habár kellemetlen olykor számára az extrovertált harsánysága, és felszínessége, másfelől mégis roppant kényelmes kapcsolódásuk módja: az extrovertált szót kap, nem kell versenyeznie, lehet a rivaldafényben, az introvertált pedig hallgathat, meghúzódhat akkor is, ha csak ők ketten vannak jelen a találkozáskor.

Az introvertált számára az 1:1-es mély beszélgetések, a csend, az elvonulás, a befelé figyelés, az alkotás a legkielégítőbb, legélvezetesebb tevékenység, mégis vágyik egy nagyobb csoport tagja lenni. Vágyik arra, hogy része legyen az egésznek. Tévedése abban áll, hogy a társasághoz való tartozást egy egység érzésnek képzeli, szimbiotikus állapotnak, tökéletes harmóniának, egyfajta misztikának. Földi síkon ez azonban nem valósulhat meg, maximum 1-1 pillanatra, vagy mély intimitásban, esetleg transzállapotokban.

Az introvertált a csoportban a különc és kívülálló, felfedező, úttörő, csodabogár, aki pont emiatt az odatartozás áhítata miatt sokszor olyan akar lenni, mint bárki más. (Bárki, csak ne önmaga.) „Szürke egér.” Belső feszültsége eme vágy és ennek képtelensége okán teremtődik.

Az introvertált-extrovertált kapcsolódás lehetséges szövődménye a túlzott alázat, önbizalomhiány, alárendelődés állandósult érzése, sémája.

Barátságuk hullámzó. A mély szeretetmegéléseket hosszú, komunikációmentes periódusok követhetik.  Mivel az extrovertált állandóan siet, állandóan elfoglalt, hisz ő nagyon fontos ember, és valójában sosem ér rá az introvertáltra, az introvertált viszont nem elég „nyomulós”, hogy erőltesse a találkozásokat, és könnyen elmerül saját álomvilágában, egy-egy valódi találkozás között hosszabb idő is eltelhet.

Az introvertált szomjazza az extrovertált valódi támogatását, biztatását, amit csupán ritka esetben kap meg a másik éncentrikus működéséből kifolyólag. Ettől független, az extrovertált szeretete nem megkérdőjelezhető és nem is lebecsülendő. Ahogy a gyermek szeretete anyja iránt sem az. Csupán a kapcsolat nem két egyenlő fél között áll fenn.  

„Jó, szóval vissza az iskolába. Rebecca volt az abszolút ellentétem, minden értelemben. Mit nem adtam volna, ha egy Rebecca lehetett volna a legjobb barátnőm! De azért, hogy én magam egy Rebecca lehessek, talán még ölni is tudtam volna! És ez dúl most is bennem. Az elmúlt hetekben elárasztottak nyomorult gyerekkorom emlékei.

• Az a kövér kislány nagyon régen járt iskolába – mondta Julius. – Mi hozta őt vissza a mába?
• Na, ez a legnehezebb része. És nem akarom, hogy megharagudj rám, Rebecca, de…
• Jobb lenne, ha egyenesen hozzá intéznéd a mondanivalódat, Bonnie – szólt rá Julius halkan.
• Hát jó – mondta Bonnie, és odafordult Rebeccához. – Szeretnék mondani neked valamit, de nem szeretném, ha megharagudnál érte.
• Csupa fül vagyok – felelte Rebecca, és teljes figyelmével odafordult Bonnie-hoz.
• Amikor látlak téged a csoport férfitagjaival kommunikálni – milyen érdekessé tudod tenni magad, mennyire el tudod bűvölni őket-, én teljesen magam alatt vagyok. Minden régi sérelmem újraéled önmagammal kapcsolatban: otromba, jelentéktelen, népszerűtlen, kirekesztett.
• Nietzsche – vágott itt a szavába Philip valahol említést tesz a jelenségről, hogy amikor az éjszaka közepén a szívünkben félelemmel riadunk fel, akkor régen legyőzött ellenségeinkg támadnak újra.

Bonnie szélesen elvigyorodott, és odafordult Philiphez.

• Ez igazán kedves ajándék tőled, Philip. Nem tudom, miért, de az egyszer már legyőzött ellenségek újbóli támadásának gondolatától jobban érzem magam. Ha nevén akarnám nevezni…
• Várj egy picit, Bonnie, szeretném, ha visszamennénk oda, hogy én elbűvölöm a férfiakat. Kifejtenéd bővebben?

Bonnie pupillája kitágult. Kerülte Rebecca tekintetét.

• Ez igazából nem rólad szól. Te semmi rosszat nem csinálsz, csak én. Csak én reagálok rosszul a tökéletesen normális női viselkedésre.
• Miféle viselkedésre? Miről beszélsz?

Bonnie mély levegőt vett, és folytatta:

• A kacérkodásról. Te kacér vagy. Nekem legalábbis úgy tűnik. Legutóbb is, meg sem tudnám mondani, hányszor vettek ki a hajadból a csatodat, hogy kiengedd a sörényed, aztán fésülgesd az ujjaiddal, biztos, hogy többször csináltad, mint addig bármikor. Nyilván azzal van összefüggésben, hogy Philip belépett közénk a csoportba.
• Mi a csudáról beszélsz?

[…]

• Nyilvánvaló. Philip belép a csoportba, mire te megváltozol. Hogy is mondják ezt? Rányomulsz az új hímre. Jól mondom, Bonnie?

[…]

• Menjünk csak vissza Stuart összefoglalójához. Emlékeztek, mivel kezdte Bonnie az órát? A kövér, esetlen kislányról beszélt az iskolában, a népszerűtlenségéről, arról, hogy mennyire nem tudta felvenni a versenyt a többi lánnyal, különösen a szép, csinos lányokkal. Nos, azon tűnődöm, vajon nem állt-e elő számára ugyanaz a helyzet a mai ülésen. Ő kezdte el az órát, de a csoport igen gyorsan témát váltott, és elkezdett Rebecával foglalkozni. Más szóval, az a súlyos téma, amiről beszélni szeretett volna, itt a szemünk láttára vált hús-vér valósággá, s ebben a fájdalmas élőképben mindannyian részt vettünk.” (Yalom: A Schopenhauer terápia)