Csak csináld!

De biztos, hogy jó lesz így? És, és mi van, ha nem sikerül? Ha elrontom? Még tanulnom kell hozzá, nem állok kész, a diploma, tudod, azzal az elméletet szerzem meg, a gyakorlatot nem. Ó, én nem tudok festeni, hát hogyan készíthetnék képet? "Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes"1

Valós érvek, vagy csak kifogások?

Tudod milyen vagyok! Nehezen mozdulok ki itthonról. Én igazán szívesen találkoznék veled, de most tényleg sok a dolgom. Le kell nyírni a füvet!

„Hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen fel a padlásra!”2

Hétfőn elkezdem a diétát. Most még spórolok, pénzt gyűjtök, és ha már sok lesz, akkor elmegyek nyaralni. Nyudíjas koromban annyi időm lesz, akkor végre megvalósítom minden álmomat. Beiratkozok kínai nyelvtanfolyamra. És bridzselni fogok. Zongorázni. Veszek egy nagy zongorát. Polgárpukkasztok, akkor már úgyis mindegy mit mondanak.

Ábrándozol arról, egyszer majd…

Egyszer majd minden megváltozik. Érinti a lábad a talajt. Beszívod a friss levegőt. Megszagolod a virágokat. Nézed a folyót, ahogy lassan hömpölyögve halad útján. Elkapod a megfelelő pillanatot. De most még… Most még ülsz a szobádban, a négy fal között. Nem azért mert így jó neked, hanem mert …

Miért? Mondd, miért?

Mitől félsz? Miért nem csinálod azt, amit szeretnél? Mi van ha elbuksz? Mi van, ha nem sikerül elsőre? Hogy tapasztalsz? Hogyan élsz? Mi van akkor, ha kinevetnek? Mi van, ha megdicsérnek? Mi van, ha máshogy sül el? Mi van, ha visszautasítanak?

Mi? Mégis mi történik?

Volt egyszer egy kisgyerek. Olyan 8 hónapos forma lehetett. El akarta érni a polcot, mert anya odatette a kedvenc játékát. Igen ám, de a polc messze volt. Töprengett, most mitévő legyen, mikor is észrevette, hogy a polchoz a kanapé mellett kapaszkodva sitty-sutty eljut. Nosza hát, fel is emelte kis popsiját, és lépett kettőt. De oh, mily zord az élet! A gravitáció lehúzta és a földhöz szegezte. Szegény kisgyerek nem is próbálkozott többet a járással.

Nevetnénk egy ilyen történeten felnőtt fejjel. Hisz mindannyian tudjuk, hogy előbb-utóbb megtanult az a kisgyerek járni. Ennek így kell lennie. Feláll, elesik, újra próbálkozik.

Vajon mi a különbség a 8 hónapos baba és a felnőtt között?

A félelem. Benne még nincs. Nem fél attól, mi lesz, ha kudarcot vall. Oda akar menni. És megteszi. Ha kell, századjára is feláll és megy, és addig kapaszkodik, míg eléri a játékot. Nem számít ki mit gondol, nem számít ha közben megüti magát. Így tanul, így fejlődik.

Talán egy felnőtt nem fejlődhet, nem tanulhat?

Mindennek azonnal működnie kell?

Hova tűnt a motiváció, hova tűnt a bátorság? Ki az, aki azt mondja, „ó, inkább meg se próbáld?” Miért?

Tévedek. Hibázok. Rossz utcába fordulok. És?

Kijavítom. Tanulok belőle.

Magamat zárom ketrecbe. Én vagyok, aki saját utamba állok. Aki mindenben veszélyt látok.

Élj kicsit gyerekként! Az ő bátorságával, életszeretetével. Elmerülve egy pillanatban, megcsodálva az apró dolgokat. Kipróbálva új dolgokat. „Ha van még a világon, amit nem láttál és nem próbáltál….”3