• És mégis hogy gondolta ezt? Pácienseket fogadni! Mit csinál velük?
• Beszélgetek.
• De hogyan? Milyen módszerrel? Gestalt? Fókusz? TA? Pszichodráma? Bodywork? Sématerápia? Analízis? Milyen iskolában tanult? Mi az akkreditált száma?
• Mondja…. Álmodott mostanában valamit?
• Nem! Miért kérdi?
• Semmi, semmi. Eszembe jutott egy gondolat.
• De ne terelje el a bizottság tagját! Ez most fontos kivizsgálás!
• Orvosit végeztem. Nem tudom mi az a Gestalt, meg fókusz, meg a többi, amit itt hadovált. A hipnózist persze, azt igen… De a kérdésére válaszolva, nem uram, nincs hivatalos módszer arra, amit csinálok.
• Ez felháborító! Abszurdum! Hogy jön maga ahhoz, hogy…. És… Van sajátélménye?
• Rengeteg élményem van.
• Végre! Végre, ez már valami. Kérem sorolja fel, milyen munkákat végzett.
• Furán beszél. Most az élményeimre kíváncsi, vagy a munkásságomra?
• Pff… Az élményeire.
• Jártam Franciaországan.
• Ne csináljon ebből viccet!!!
• Mondja ki az első szót, ami eszébe jut arról, hogy vicc.
• Uram, nekem erre nincs most időm.
• Ebben egyet értünk. Kérem távozzon
• Na de Mr Freud….!

Hogy született volna meg a pszichoanalízis, ha Freud azt mondja: nem fogadhatok klienseket, mert nem tanultam pszichoanalízist 6 éven át, amit megelőzött 4-5 éves egyéni terápia, heti 2-3 alkalommal? Ha nem kezdi el csinálni azt, amiben hisz? Amihez olyan BELSŐ tudása van, ami nem megszerezhető? Ha eltántorodik az első pár páciense után, ahol hibákat vét. Rosszul kérdez, rosszul következtet, rosszul segít. Lehet-e rosszul segíteni?

Hogy születne meg BÁRMI új, ami még nem volt, ha az, aki fel/ki/megtalálja, hasonlóképpen gondolkozik?

Mennyire bátortalanítanak el a nagyok gondolkodása, módszerei? Állítjuk őket piedesztára és tekintünk rájuk mint egyetlen követendő példa? Mennyire gátolják a kreativitást, az alkotást, a felfedezést, a létrehozást, az önmagunkba vetett hitünket a készen elénktolt nézetek? Ahelyett hogy inspirálnának, mankóként használjuk őket, míg elsorvad a lábunk.

Hogyan éljük meg ugyanazt a dolgot?
Árnyoldalak...

Pl ha szabályokat állítok fel a gyerekemnek, azzal - bármily furcsa - biztonságot teremtek számára. Tudja, mihez kell alkalmazkodni, hogyan kell viselkedni. Meddig mehet el. Olyan, mint a függőhídon a kapaszkodó. Tudja, hol a határ.
Ha nincs a hídon ilyen, lezuhan. Ha a kapaszkodó túl rugalmas, akkor is lezuhan(hat). Ha a hídtól túl távol van... lezuhan.
Azonban ha a híd közepén van, az út járhatatlan. Ha fél méter széles, túlkontrollál.

Biztonság teremtése vagy korlátok közé zárás?

Hol az én biztonságom? Miben van a biztonságom? Mit tekintek biztonságnak?
A világ egy változó, dinamikus rendszer. Távolról nézve nem vagyok ugyanaz, aki tegnap voltam, aki holnap leszek. Változik a testem, a hangulatom, a hangom, az étvágyam, az érzéseim, a gondolataim.
Változik a pénz értéke, változik a gyümölcs íze, állaga.
Változnak a kapcsolataim, a munkahelyem.
Változik a tudás. Az igazság csupán csak egy aktuális állásfoglalása a tudománynak, társadalomnak. (Pl igaz, hogy a Föld lapos. Aki mást mond, azt kiveti a társadalom, megbélyegezni, elégeti. Ma hülyeségnek véljük, hisz mindenféle műszerrel bebizonyított tény!!!! Aztán új tények, új műszerek, új gondolatok jönnek. A Föld nem is létezik, csak egy holografikusan kivetített kép.)
Mégis mást sem csinálok, csak kapaszkodom az elgondolásaimba. De hát az úgy van!!!! Azt mondták a tévében, az anyukám, a tanár nénim, a kedvesem. Hányszor kérdőjelezek meg egy felbukkanó gondolatot? Biztos úgy van, mert….

Nem megyek este sétálni, mert az veszélyes…A sötét félelmetes. Éjszaka csak a részeg emberek vannak az utcán, akik megerőszakolnak, megölnek, kifosztanak. Ezért sose látom a csillagokat. Sose tapasztalom meg az elcsendesült város békéjét. Sose szívom magamba a hűvös, friss levegőt.

Mert az nem biztonságos.

Nem szeretek. Megcsaltak, becsaptak, hazudtak. Sose szerettek. Mindig második, harmadik voltam. Szeretni veszélyes. Sérülhetek. Újra becsapnak, hazudnak, nem szeretnek. Biztonságosabb inkább elzárkózni…. Biztonság….

Alkalmazottnak lenni... Havi fix jövedelem, míg élek. Van egy ötletem, egy vállalkozáshoz. Csodákat teremtenék. Nem próbálom meg. A vállalkozói lét nagyon kétesélyes. Amit csinálok, azt ugyan utálom, de… biztonságos.

Miféle biztonságba kapaszkodom? Holnap ugyanúgy kirúghatnak! Kapok egy másik főnököt, aki mondjuk elviselhetetlen. Vagy átszervezés, leépítés lesz. Ki tudja? Mégis stabilnak, állandónak vélem. Mert volt tegnap is, meg tegnapelőtt is, meg egy éve. Akkor lesz is. Holnap is, holnapután is, egy év múlva is.

Milyen szépen, ügyesen csapjuk be önmagunkat. Mondunk le szerelemről, önmegvalósításról, kalandokról (csillagbámulás este az erdőben), mert ezek ellentétét egyszer a biztonsággal azonosítottuk. Tíz éve. Húsz éve. Egy másik életben.

Bezárom magam a munkahelyemre, bezárom a szívem, elzárom magam a tapasztalástól. Biztonság címszó alatt korlátok közé szorítom magam. És még észre sem veszem!

Hány és hány ilyen példa van! Ó hányszor csapjuk be önmagunkat, hányszor ragaszkodunk vélt vagy valós sérelmeinkhez, óvó szóhoz (de ugye ha egy 2 évesnek azt mondod, ne beszélgess idegenekkel! Az már nem biztos hogy releváns információ, mikor az a 2 éves 40 lesz! A sötétedés előtt gyere haza 12 évesen, már kérdőjeles 35 évesen.  Stb), egy-egy rossz tapasztalatból származó félrekövetkeztetéshez (általánosításhoz). Egy-egy megoldási mód nem mindig, és nem minden szituációban használható. Ami zseniális volt 2000 éve, ma már lehet elavult.

Árnyékaink a falon

1) Racionalitás, vagy félelem?
2) A lehetőségek, alkalmak keresése vagy erőszakosság, görcsölés?
3) Csendes elvonulás, vagy ignorancia?
4) Biztonság teremtése, vagy korlátok közé zárás?
5) Precizitás vagy kényszeresség?
6) Flow vagy intimitás kerülés?

Mi a te árnyékod?

Ps.. A megoldás! Mert ugye az könnyű, hogy elmondom, valami hamis, és nem jól működik. Na de hogyan tovább?

Azt gondolom, ha észreveszem, hogy épp becsapom magam, már az egy hatalmas lépés. Tudatosítás. Oké – mondod Te -, na de honnan tudom, hogy ezt csinálom?

Leginkább onnan, hogy egy negatív érzés kíséri.

Pl Elhívnak egy buliba, de nem megyek. Az eső is esik, meg messze is van. Meg nem is ismerek senkit. Meg.. Maradok. Otthon jó. Mégsem vagyok tőle könnyű. Direkt a könnyű szót mondom, és nem a boldogat, mert ennek kék madarát kissé nehéz megfogni. Könnyű .. elégedett. Önazonos.

Valójában el akartam menni. Kimozdulni, ismerkedni. De a bulikban mindig egy sarokban ülök. Félek, hogy visszautasítanak, hogy unalmasnak tartanak, hogy nem akarnak velem beszélgetni. Ezért kizárom magam. De fáj, hogy ki vagyon zárva. Nem akarom nézni, hogy mások milyen jól érzik magukat, nagyokat nevetnek, miközben én idegen vagyok. Szeretnék közéjük tartozni, szeretnék én is nevetni..

Félek. Félek újra átélni, félek sérülni. Keresem a kifogásokat, és milyen mázli, hogy az időre tudom fogni. De belül.. mégis ott egy görcs, egy szomorúság, egy kudarc.

Na, innen tudom, hogy átvertem magam.

Ez az első lépés. Nem vagyok könnyű, valami nem stimmel. Ha beazonosítottam, hogy mi, akkor legalább annyival előrébb vagyok, hogy eldönthetem: akarok kapcsolódni másokhoz, szocializálódni? Megtanulni, azt hogyan kell? Változtatni? Vagy felismerem, hogy erre alkalmatlan vagyok, lemondok eme nemes szándékomról, megbékélek azzal, hogy nekem ez nem megy és marad minden a régiben. Ez is lehet járható út, ez is lehet oké… Csak ne hazugságból fakadjon a döntésem.

A változtatás… Az folyamat. Az hosszú. Lassan történik. És általában ott, ahol a példámban legkevésbé akarom: társaságban. Kapcsolódásban. Lehet ez egy főző tanfolyam. Kapcsolódom is, meg nem is, hisz egyedül főzőcskézem, de mégis sokan vagyunk. Szabás-varrás. Tanulás. Csend túra. Az tök jó. 9 ember megy az erdőben, de csendben kell maradni. Szorongási faktor kiiktatva, senki nem fog unalmasnak tartani! Csoportterápia. Bármi.

Változtatni félelmetes. Megmérettetek. Sikerülni fog? Mi van, ha kudarcot vallok? Ráadásul, ha változik valami, akkor minden VÁLTOZIK. Változik!!! Érted? Nagy betűkkel. Mert minek az ellentéte a változás? Naná, hogy a „biztonságé” (ha a biztonság egyenlő az állandósággal).

Ha minden változik, akkor meg kell változtatnom az eddigi gondolataimat is. Az énképemet. (Kiderülhet, hogy jó fej vagyok, és szerethető!!! 30 évnyi önsajnálat mehet a levesbe.) Az emberekről alkotott képemet. (Kiderülhet, nem minden férfi szemét és csak kihasznál. Lehet, van aki odafigyel rám. Áh… Ilyen nincs is!). A sztereotípiáimat. A félelemeimet. Hát mi lesz velem azok nélkül? Kihúzzák a lábam alól a talajt. A félelmeim voltak a kapaszkodók, így le fogok zuhanni, ááá!

Nehéz az élet! Komoly dilemmák ezek!

És csak egy kicsi, pici példát mondtam, egy variációt a millióból. Imádom, hogy ilyen komplex az ember. Mennyi minden lehet 1 döntés hátterében. Mennyi érzés, gondolat, mennyi emlék, történés, illat, szín, évek belesűrítve abba a kérdésbe: menjek ma buliba, vagy ne?

Osztály. Színpad. Szereplők. Bohóc, királylány, királyfi, a megbízható cselédlány, a lovász fiú, katonák stb. Mondhatom úgy is, a bohóc (érdekes, itt a név ugyanaz marad), a menő csaj akiért minden fiú odavan, az osztály jó pasija, a menő csaj barátnője (még csak saját megnevezése sincs), a művész csávó, a sportolók stb.

A minap a Szentjánosbogár lányok c sorozatot néztem. Volt benne egy jelenet, mikor Tully (=népszerű, férfifaló, széles mosolyú, mindig nevetős) nő elkíséri barátnőjét Katet egy rendezvényre. Ott van egy férfi, akihez Kate közelebb került érzelmileg, de amint Tully feltűnik a színen, a férfi minden figyelme áttevődik Kateről Tullyra. Mint bogarakat éjjel a lámpafény, Tully úgy vonz mindenkit maga köré. Katet elhívják mert a segítségére van szükség, Tully meg táncolni megy a férfival. Kate csak nézi, nézi őket, ahogy Tully „felfalta” azt, aki számára kedves volt, fontos, és ő maga pedig megsemmisült. Hirtelen a férfi számára ő egy senki, mert ott van Tully, Ó Tully.

Tully személyiségelemzésébe nem mennék bele. Minden extrovertáltsága, a mosoly, a könnyed flörtök valójában csak álca, mely mögött – ahogy a film egyik szereplője mondja is – a világ legszomorúbb embere áll.

Vissza a jelenethez. Akkor villant be a címbéli mondat: minden jó nőnek van egy szürke kisegér barátnője. És repültem vissza a múltba, jó húsz évet.

Mit ad egy ilyen kapcsolatban a két fél egymásnak? A külső személyek mindig kérdezik -a filmekben -, hogy „mi a fenéért barátkozol ezzel a senkivel?” Habár a vásznon ezek a barátságok örökké tartanak, a valóság azért közel sem ilyen.

Mit tud nyújtani egyik fél a másiknak és meddig fenntartható a kapcsolat?

A jó nő – szürke egeret helyettesítsük be inkább extrovertált introvertálttal. Bár számomra a szürke egér mindig izgalmasabb, mert összetettebb személyiséget szokott rejteni, mégis túl erős a hozzá társított kép.

Pont azt, ami hiányzik az egyikből illetve a másikból. Ahogy a felszín keresi önmaga mélységét. A megbízhatóság, a stabilitás a könnyedséget, tét nélküliséget. A félelem a bátorságot. A harsány nevetés az őszinte érzelmeket.

Fájdalmakkal teli kapcsolat, főleg az introvertált részéről. A menő lányokat mindig körbeveszi egy rajongótábor, férfiak és nők egyaránt. Népszerűség jár nyomukban. Ő a menő lány árnyékában él. Észre sem veszik. Naponta éli meg a láthatatlanságot, értéktelenséget, mely egy idő után kiábrándultsághoz, lehangoltsághoz vezethet.

Miféle mazochisztikus kapcsolódás ez? Miféle negatív mantra nap mint nap? Mennyire őszinte? És meddig tarthat?

Az introvertáltnak szüksége van valakire, aki a világhoz kapcsolja. Az anyagba zárja, földeli. Különben a négy fal között töltené életét, könyvek és művészeti tevékenységek közepette.

Habár kellemetlen olykor számára az extrovertált harsánysága, és felszínessége, másfelől mégis roppant kényelmes kapcsolódásuk módja: az extrovertált szót kap, nem kell versenyeznie, lehet a rivaldafényben, az introvertált pedig hallgathat, meghúzódhat akkor is, ha csak ők ketten vannak jelen a találkozáskor.

Az introvertált számára az 1:1-es mély beszélgetések, a csend, az elvonulás, a befelé figyelés, az alkotás a legkielégítőbb, legélvezetesebb tevékenység, mégis vágyik egy nagyobb csoport tagja lenni. Vágyik arra, hogy része legyen az egésznek. Tévedése abban áll, hogy a társasághoz való tartozást egy egység érzésnek képzeli, szimbiotikus állapotnak, tökéletes harmóniának, egyfajta misztikának. Földi síkon ez azonban nem valósulhat meg, maximum 1-1 pillanatra, vagy mély intimitásban, esetleg transzállapotokban.

Az introvertált a csoportban a különc és kívülálló, felfedező, úttörő, csodabogár, aki pont emiatt az odatartozás áhítata miatt sokszor olyan akar lenni, mint bárki más. (Bárki, csak ne önmaga.) „Szürke egér.” Belső feszültsége eme vágy és ennek képtelensége okán teremtődik.

Az introvertált-extrovertált kapcsolódás lehetséges szövődménye a túlzott alázat, önbizalomhiány, alárendelődés állandósult érzése, sémája.

Barátságuk hullámzó. A mély szeretetmegéléseket hosszú, komunikációmentes periódusok követhetik.  Mivel az extrovertált állandóan siet, állandóan elfoglalt, hisz ő nagyon fontos ember, és valójában sosem ér rá az introvertáltra, az introvertált viszont nem elég „nyomulós”, hogy erőltesse a találkozásokat, és könnyen elmerül saját álomvilágában, egy-egy valódi találkozás között hosszabb idő is eltelhet.

Az introvertált szomjazza az extrovertált valódi támogatását, biztatását, amit csupán ritka esetben kap meg a másik éncentrikus működéséből kifolyólag. Ettől független, az extrovertált szeretete nem megkérdőjelezhető és nem is lebecsülendő. Ahogy a gyermek szeretete anyja iránt sem az. Csupán a kapcsolat nem két egyenlő fél között áll fenn.  

„Jó, szóval vissza az iskolába. Rebecca volt az abszolút ellentétem, minden értelemben. Mit nem adtam volna, ha egy Rebecca lehetett volna a legjobb barátnőm! De azért, hogy én magam egy Rebecca lehessek, talán még ölni is tudtam volna! És ez dúl most is bennem. Az elmúlt hetekben elárasztottak nyomorult gyerekkorom emlékei.

• Az a kövér kislány nagyon régen járt iskolába – mondta Julius. – Mi hozta őt vissza a mába?
• Na, ez a legnehezebb része. És nem akarom, hogy megharagudj rám, Rebecca, de…
• Jobb lenne, ha egyenesen hozzá intéznéd a mondanivalódat, Bonnie – szólt rá Julius halkan.
• Hát jó – mondta Bonnie, és odafordult Rebeccához. – Szeretnék mondani neked valamit, de nem szeretném, ha megharagudnál érte.
• Csupa fül vagyok – felelte Rebecca, és teljes figyelmével odafordult Bonnie-hoz.
• Amikor látlak téged a csoport férfitagjaival kommunikálni – milyen érdekessé tudod tenni magad, mennyire el tudod bűvölni őket-, én teljesen magam alatt vagyok. Minden régi sérelmem újraéled önmagammal kapcsolatban: otromba, jelentéktelen, népszerűtlen, kirekesztett.
• Nietzsche – vágott itt a szavába Philip valahol említést tesz a jelenségről, hogy amikor az éjszaka közepén a szívünkben félelemmel riadunk fel, akkor régen legyőzött ellenségeinkg támadnak újra.

Bonnie szélesen elvigyorodott, és odafordult Philiphez.

• Ez igazán kedves ajándék tőled, Philip. Nem tudom, miért, de az egyszer már legyőzött ellenségek újbóli támadásának gondolatától jobban érzem magam. Ha nevén akarnám nevezni…
• Várj egy picit, Bonnie, szeretném, ha visszamennénk oda, hogy én elbűvölöm a férfiakat. Kifejtenéd bővebben?

Bonnie pupillája kitágult. Kerülte Rebecca tekintetét.

• Ez igazából nem rólad szól. Te semmi rosszat nem csinálsz, csak én. Csak én reagálok rosszul a tökéletesen normális női viselkedésre.
• Miféle viselkedésre? Miről beszélsz?

Bonnie mély levegőt vett, és folytatta:

• A kacérkodásról. Te kacér vagy. Nekem legalábbis úgy tűnik. Legutóbb is, meg sem tudnám mondani, hányszor vettek ki a hajadból a csatodat, hogy kiengedd a sörényed, aztán fésülgesd az ujjaiddal, biztos, hogy többször csináltad, mint addig bármikor. Nyilván azzal van összefüggésben, hogy Philip belépett közénk a csoportba.
• Mi a csudáról beszélsz?

[…]

• Nyilvánvaló. Philip belép a csoportba, mire te megváltozol. Hogy is mondják ezt? Rányomulsz az új hímre. Jól mondom, Bonnie?

[…]

• Menjünk csak vissza Stuart összefoglalójához. Emlékeztek, mivel kezdte Bonnie az órát? A kövér, esetlen kislányról beszélt az iskolában, a népszerűtlenségéről, arról, hogy mennyire nem tudta felvenni a versenyt a többi lánnyal, különösen a szép, csinos lányokkal. Nos, azon tűnődöm, vajon nem állt-e elő számára ugyanaz a helyzet a mai ülésen. Ő kezdte el az órát, de a csoport igen gyorsan témát váltott, és elkezdett Rebecával foglalkozni. Más szóval, az a súlyos téma, amiről beszélni szeretett volna, itt a szemünk láttára vált hús-vér valósággá, s ebben a fájdalmas élőképben mindannyian részt vettünk.” (Yalom: A Schopenhauer terápia)