A kapcsolat nem arra van, hogy terápiázzunk.

Kapcsolatban lehet gyógyulni.

Most akkor melyik? Mintha ellentmondás lenne a dologban, nem?

Miért nem lehet kapcsolatban gyógyulni?

Megismerkedtem egy férfivel. Ő is túl volt már pár hullámvölgyön, önismereten, én is. Na, akkor majd mi jó tudatosak leszünk. Nos, ez egy Ultra Rövid Terápia volt, de nem Buda László féle. Pedig…

Lehet-e lerohanni teljes őszinteséggel egy bimbózó kapcsolatot? Lehet-e úgy indítani, hogy „Hello, én ilyen és ilyen vagyok, aki nem fogadja el annak hello, egyébként nagyon tudok szeretni.” A vágyaink, igényeink feltárása nagyon fontos és hasznos, igazán mélyre tud vinni, de … De 1. nem mindegy mikor és hogyan mondjuk el. 2. Egy kapcsolatban össze kell csiszolódni. Nem működik az, hogy egyoldalúan szabályokat állítunk fel vagy a másik embert kész helyzet elé állítjuk.

Lehet persze így is, csak az nem társasjáték.

Miért is nem? Mert mindkettőnknek vannak elvárásai. Ezt a szót manapság undorodva ejtik sokan ki. Elvárás???! Fúj! Az hogyan?

De akármennyire is tagadjuk, mindenkinek vannak elvárásai. Elvárom, hogy köszönj, és elköszönj. Elvárom, hogy ne csapd rám a telefont. Elvárom, hogy megkérdezd, nekem mi a jó, ugyanúgy, ahogy én is megkérdezem neked mi a jó. Elvárom, hogy ha meghallgatlak, te is hallgass meg. És még sorolhatnám.

Egy terápiában, - bár hivatalosan ugye nem lehet ezt a szót használni, a „segítő folyamat” pedig sokakat megriaszt (Nekem nem kell segítség! Én nem vagyok beteg!) – pontos keretek és határok vannak. Itt és itt találkozunk, 1 órában, hetente, kéthetente egyszer, kétszer. Utána tied ez az idő. Nem meséli el a terap hogy neki milyen napja volt, mik aggasztják, mik a tervei a jövőre nézve, mi bántja és mi okoz örömet. Ezek a kliens princípiumai. A terap arra van, hogy ott álljon, hogy száz százalékos figyelmet adjon, hogy „tartsa a teret”, hogy bizalmat építsen, hogy segítsen.

A kapcsolatban támogatjuk egymást, de nem az egyik vagy a másik van a középpontban. Illetve az nem egészséges kapcsolat.

Oké… Na de mi van akkor, ha mondjuk a bizalom sérült? Ne bízzak a páromban? Vagy ne legyen addig kapcsolatom, amíg rendben nem leszek? Vagy hiába megbízható a párom, nem fogok rá így tekinteni?

De, de és nem. Nyilván. Viszont ha a bizalom sérült, akkor millió szituáció lesz, ahol a sérült énrészünk fog a társunkra reagálni – játszmázni kezd – amire aztán a társ szintén reagál valahogy. Ha „jó gombot” nyom a partner, akkor B személy is „ellentámad” és elkezdődik egy hatalmas műszaki panel nyomkodása.

A: Mit nézel a mobilodon?

B:Öööö… Semmit. Már nem is nézem.

1.verzió: „A” személyt anno megcsalták. Folyamatos mobil üzenetek, melybe egyszer belenézett. „B” személyt látván, bekapcsol ez az emlékkép. Próbál finoman kérdezni, de valójában ott a félelem és a görcs a hangjában. „B” személyt régen állandóan faggatta az apja/anyja, hogy hol volt, mikor mit csinált, mindenről be kellett számolnia. Már a kérdéstől rosszul érzi magát, és próbálja lezárni a történetet.

2.verzió: „A” személy úgy érzi, a párja elhanyagolja. Szeretne minőségi időt tölteni vele, közelebb kerülni. Úgy érzi, nincs közös téma. Kicsi az önbizalma, azt hiszi, a párja nem igazán szereti. Próbál beszélgetést kezdeményezni, belevonódni a másik életébe. „B” személy épp valakivel chatel és nagyon jól szórakozik. A kérdésre hirtelen lelkiismeretfurdalása lesz, közben picit haragszik is „A”-ra, hogy most miatta abba kell hagynia ezt a remek szórakozást.

3.verzió. Az eleje ugyanaz, de „B” mondjuk telefonos játékozik, és valahol cikinek érzi, hogy 40 évesen 10 éveseknek való játékkal köti le magát, és imádja. Nem akar gyerekesnek mutatkozni, mert ő a férfi, akire „A” felnéz, és nem akar ebből a státuszából veszteni. Őszintétlensége „A”-ban csak még jobban felerősíti a megcsalás érzését. „B” titkolózását, azt, hogy valamit rejteget előle, egyértelmű bizonyítékának véli annak, hogy a férfi megcsalja őt.

Ez most csak három verzió, és nyilván lehetne sokat írni, mi történhet a háttérben, de az biztos, hogy ez a kérdés-válasz nem segít.

Hogyan tud erre reagálni egy terap, coach, segítő?

Mondjuk visszakérdezéssel. Megtudja, miért fontos maga a kérdés. Mit érez. Mi van a háttérben? Mi a valódi kérdés.

Mert a valódi kérdés/válasz nem a „mit nézel a mobilodon”, és a „semmit” hanem mondjuk az, hogy „Megcsalsz?” vagy „Magányos vagyok veled.” Illetve a „Félek, hogy elhagyjsz”, „Nem érzem magam olyan értékesnek, ahogy Te látsz engem”.

Nehéz elképzelni, „B” személy letenné a mobilját, szemébe nézne „A”-nak és arról kezdenének el beszélgetni, miért érzi magát „A” megcsalva, vagy magányosan. „Nagyon rossz lehet neked, sajnálom. Mikor nem érzed magányosnak magad? Mire lenne szükséged tőlem?”

Egyszerűen nem életszerű.

Oké… De hogy tud a bizalom terápiában gyógyulni? Hisz az nem kapcsolat! A terap nem a társ, ő nem fogja megcsalni!!

Nem, valóban nem. Viszont ki tud épülni egy olyan kapcsolat, amiben a kliens biztonságban érzi magát. Elfogadva. Bármit tehet, szívesen látják. Lehet önmaga. Mondhat olyat, ami a terapnak nem tetszik és az nem fogja lehülyézni, minősíteni, vádolni. Másrészről terápiás környezetben ugyanúgy előjönnek azok az érzések, amik egy kapcsolatban, amit ott helyben meg lehet vizsgálni. Lehetek dühös a terapomra, érezhetem azt, hogy ő a világ legcsodálatosabb embere stb. Kivetítem rá az érzéseimet, azokat amiket a környezetemmel megélek.

Vannak olyan élmények, sérülések, amikre inkább a verbális terápiák, folyamatok javasoltak. Hosszú-hosszú idő, míg itt megérik a változás. Nagy elköteleződést igényel mindkét oldalról. És vannak olyan folyamatok, amik test, vagy kép alapúak, vagy a „kiélés” eszközét hívják segítségül, esetleg a mezőt. Ilyen a bodywork, NLP, KIP, szimbólum terápia, szomatodráma, pszichodráma, családállítás, dobkörök, férfi körök, női körök stb. Számtalan módszer áll ma már rendelkezésre, amiből választhatunk.

Na de mi van akkor, ha nem érzem, hogy nekem bárhova is el kéne mennem?

Én úgy vélem, hogy mi magunk vagyunk a változásunk kulcsa. De vannak olyan pontok, amik egyedül egyszerűen nem megy. Olykor elég csak egy kis lökés! És már megyünk is tovább. De nincs az az erős férfi, vagy erős nő, aki 100% rendben lenne az életével, és soha ne kerülne olyan helyzetbe, ami … baromi nehéz. Lehet ezt végigszenvedni egyedül is. Miért ne? Ez is csak egy döntés. Mondhatom büszkeségből, hogy na, nekem aztán senki ne mondja meg! Én tudom. Én ismerem magam. De a helyzet az, hogy soha nem lesz objektív rálátásunk önmagunkra. Hányszor van olyan, hogy egy problémán évek óta szenvedünk, de ha egy ismerős mesélné el ugyanazt, öt perc után megmondanánk, mit kéne csinálnia? És mégsem tesszük önmagunkkal. Mégsem jutunk ki.

Még mindig tartja magát az, hogy gyengeség segítséget kérni.

Én viszont azt gondolom, hogy agydaganat esetén sem veszem elő a konyhakést, hanem elmegyek orvoshoz.

Mi a bántalmazó kapcsolat? Ebben a cikkben minden olyan kapcsolódást annak fogok hívni, melyben az egyik félnek az a saját megélése, hogy őt bántják, fájdalmat okoznak neki, legyen ez verbális vagy fizikai szinten. Ahol az adott fél azt éli meg, megalázzák, leértékelik, semmibe veszik, elhanyagolják, figyelmen kívül hagyják.

Mint látjuk, ez így elég tág kategória és felmerül a kérdés, hogy „Na de egy veszekedés során, dühünkben mindenfélét odavagdusunk egymás fejéhez! Ez mi? Bántalmazás?” Az adott szituáció maga az. A kapcsolat azonban ettől még nem feltétlen válik bántalmazóvá. Bántalmazásról ebben a tekintetben akkor beszélhetünk, ha az rendszeres, konstans, ismétlődő. Ahol az egyik fél rendszeresen a domináns, a másik pedig az alárendelődő szerepét tölti be.

Bántalmazó kapcsolat kialakulására azonban egy kapcsolat egész korai szakaszában is utalhatnak jelek. Fontos, hogy ezt felismerjük, és időben le tudjuk kommunikálni, vagy kilépni a számunkra kényelmetlen és romboló helyzetből.  

Ne feledjük! Minden érzés jogos. A valóság az, amit én annak élek meg. Ha nekem valami fáj, akkor az számomra nagyon is valóságos, még akkor is, ha a másik ember teljesen máshogy éli meg ugyanazt a szituációt. Számára az ő megélése lesz a valid.

A testünk nagyon precíz mérőműszere a bántalmazásnak. Sokszor jóval hamarabb jelez, hogy valami probléma van, mintsem az tudatosulna az elménkben. Gyomorgörcs, szorulás, torokgyulladás, nőknél folyás, fájdalom a petevezetékben, méhben, mind-mind vörös villogó. Ha a kapcsolati probléma megoldódik, ezek a tünetek hirtelen el szoktak tűnni. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az adott betegséggel ne forduljunk orvoshoz és kérjünk segítséget. De! Szükség van a tünetek kezelésére is a megfelelő szakember segítségével.)

A bántalmazó kapcsolathoz való viszonyunk egy pici szegmensére térnénk most ki, mégpedig arra, mikor a bántalmazott fél úgy dönt, kilép belőle.

Az, hogy miért jutott oda? Hogyan nem ismerte fel a jeleket? Miért nem lépett ki hamarabb? Stb mind-mind nagyon összetett kérdés és külön írást (kezelést) igényel.

Átugorva az előzményeket és a mélylélektani okokat, ott tartunk, hogy a bántalmazott szakít.

Az első érzés ilyenkor a megkönnyebbülés. A szabadság. Egyfajta eufória, fellélegzés. Meglépte azt, amit addig nem mert, amitől félt. Szembe mert szállni a szeretett-rettegett féltől.

Rájön, az illetőnek nincs felette hatalma. Nem okozat neki (több) kárt. Nem tehet ellene semmit.

Talán elkezd más szemmel nézni rá. Lehetséges, hogy meglátja az agresszió, a dominancia mögött megbúvó kisgyerek tehetetlen vergődését, és ez a nézőpont az egész relációjukat megváltoztatja.

Aztán az első boldog szakasz után (ami terjedhet pár órától hetekig, hónapokig) megjelenik a hiány. Elkezd hiányozni neki a másik. A szép pillanatok, a közös célok és álmok, amik megvalósulásában reménykedett. Amiket, mint mézesmadzag húztak el mindig az orra előtt, ám a megvalósulásuk egy távoli jövőbe veszett. Legalábbis hiheti ezt.

Sokan beleesnek abba a csapdába, hogy ebben a fázisban visszamennek a bántalmazóhoz. Mert hátha most… És majd. És megváltozik.

Valójában azonban nem a másik személye az, aki után sóvárgunk. Hanem a biztonság.

Furcsa talán egy ilyen kapcsolatot ezzel a szóval illetni, és nem is a kapcsolat az, ami a biztonságot jelenti, hanem a kapcsolatban működő elemek.

Mi a biztonság? Kiszámíthatóság. Rutin. Megszokás. Tudjuk mikor mi történik, van egy állandóság érzésünk. És teljesen mindegy, hogy ez a rutin, ez jó vagy rossz.

A biztonság utáni szükséglet az egyik legfontosabb, legerőteljesebb életünk során. Ha megfigyeljük a maslowi szükségletpiramist, láthatjuk hogy a biztonság a szeretet előtt helyezkedik el. Tehát fontosabb, hogy biztonságban (kiszámíthatóság, állandóság) tudjuk magunkat, mint az, hogy kapcsolódjunk másokhoz.

Nem tudnánk úgy létezni, hogy nem tudjuk, hogy holnap újra feljön-e a nap. Ha minden nap azt hinnénk, hogy kirúghatnak a munkahelyünkről. Ha egyik nap 50.000 forintot kapnánk a számlánkra, a másikra 100.000-et vonnának le, teljesen önkényesen és ad-hoc. Ha az lenne a normális, hogy semmire sem lehet számítani. Ha bárki bejöhetne a lakásunkba, amikor akar. Ha ma jobb oldali lenne a közlekedés, holnap bal, holnapután megint bal, aztán jobb. Ha egyszer hétfővel kezdődne a hét, aztán szerdával. Stb.

Igazából semmi sem állandó és ezek a felsorolt dolgok mind megtörténhetnek. Csak nem valószínű, hogy meg is fognak.

A munkahelyünkről kirúghatnak, de akkor is van felmondási idő. Mégsem úgy megyünk be dolgozni, hogy vajon ma megtartanak-e vagy sem, hanem úgy, hogy „öt év múlva ezen és ezen a létrafokon képzelem el magam ennél a cégnél.”

Szabályokat hozunk és hisszük, a világ is ismétlődő, ciklikus törvények szerint működik. Hogy van rend. Mert ezt tudjuk felfogni, ehhez tudunk alkalmazkodni, ebben tudunk viselkedni.

Káoszban nem tudnánk élni.

A bántalmazó félnek a kapcsolat az egy rend. A bántás is egy rend, egy ismétlődés. Egy megszokott rutin. Káros mellékhatásokkal.

Megszoktam, hogy reggel felébredek, és a társam köszön, vagy ír egy üzenetet. Megszoktam, hogy megmondja mit hogyan kell tenni. Megszoktam, hogy hallom a hangját. Megszoktam az érintését. Megszoktam, hogy várjak rá. Megszoktam, hogy rosszul érzem magam. Megszoktam a gyomorgörcsöt.

Azaz valójában nem a másik személye hiányzik, még nem is csak a kapcsolat elemei, hanem maga a megszokás. Maga a rutin. Az, hogy tudom mi történik. Megvan a helyem a rendszerben. Megvannak a kapaszkodóim.

Miért fontos ezt látni?

Ha megértjük, hogy ez a hiány a biztonság hiánya, és a biztonságot a rutin jelenti, nem az összetevők, akkor tudatosíthatjuk hogy ez nem személyhez kötött. Felismerhetjük, hogy új rutint, új megszokásokat kialakítva megteremthetjük a magunk állandóságát, a magunk biztonságát. Ez erőt adhat ahhoz, hogy mikor erősebben jelenik meg ez az érzés, ne azonosítsuk a magánnyal, ne azonosítsuk a másik emberrel, ne tegyük újra piedesztára a másikat, ne reménykedjünk abban, hogy most más lesz, most majd hirtelen odafigyel ránk – bár százszor nem tette – hanem világosabban lássuk miből fakad. És ez nem a másik ember. Nem ő az, akit ilyenkor vissza szeretnénk kapni. És ez egy nagyon fontos felismerés lehet. Segíthet kilépni abból az ördögi körből, hogy visszamenjünk a bántalmazóhoz. Hogy még jobban megalázkodjunk. Hogy mi kérjünk bocsánatot azért, mert szimbolikusan vagy tettlegesen ütött-vert minket, bármit megteszünk, csak fogadjon vissza.

Mert igen, vissza akarunk menni a fészekbe.  

Lánc, lánc, eszterlánc - Szabad asszociációs írások

Szabad asszociáció. Egyik alapmódszer terápiás munkában. Egy toll és papír segítségével bárki számára ingyen és bérmentesen elérhető, és meglepő felismerésekre, aha élményekre vezethet. A rendszeresen vezetett asszociációs írásokban megjelennek ismétlődő témák, más-más szemszögből, mélységben, hozzájuk tartozó berögzült képekkel és érzelmekkel, melyeknek azonosítása és tudatosítása már egy lépés a fejlődésben, és a probléma feloldásában. A szabad asszociációs írást nem érteni kell a külső olvasónak, megfejteni, most mit is akart a költő, hanem inkább csak felülni rá, mint egy hullámvasútra és hagyni, hogy hasson. Az ilyen írások mindig sűrített képanyaggal dolgoznak, ahogy egy-egy szimbólum is maga végtelen jelentéssel és hozzá kapcsolódó tartalommal bír.

Nem szoktam a Holdra gondolni. A Hold, a nőknek anyja, érzelmeink irányítója. Apály-dagály. Tenger, ki-be áramlás, tágulás-összehúzódás mint szeretkezéskor vagy szüléskor. Így változnak az érzelmeim, messziről nézve ilyen lágyan, ritmusosan, ezzel a pulzálással, ahogy dobban a szív, ahogy pumpál, ahogy beszívom a levegőt és kifújom. Valami összeáll, szétesik, újra alakul. Ebben a táncban telik az életem, gyors-gyors-lassú, gyors-gyors-lassú, de csak távolról látom.

Szeretem az aktív időszakokat, amikor minden pörög, azt hiszem akkor vagyok egyenesben, van feladat, van egy cél, ami felé haladok – vagy azt hiszem, haladok valami felé -, teszek-veszek, tanulok, vizsgázom, kutyát sétáltatok napi 4 órában, főzök, mosok, dolgozok, mesélek. Három embernek elegendő dolgot csinálok egyszerre és észre sem veszem. Persze ezt az önéletrajzomba nem írhatom bele. Nincs róla államilag elismert papírom, nincs rajta egy bélyegző, az Élet pecsétje meg nem akkreditált kis hazánkban.

Aztán kiesik 1 a napi dolgok közül és összeomlok. Nem mozdulok a fáradságtól, bénán, mereven, értetlenül figyelem az eseményeket. Hova jutottam? Mit keresek én itt? Ki vagyok? Mi lesz velem? Újra és újra átgondolom az utam, elvesztem a rengetegben, az ösvény mégiscsak egy labirintus volt, és vajon ott vagyok-e ahonnan elindultam, vagy két méterrel arrébb és merre kell menni? Nehezen megy az írás, nem találom a szavakat a billentyűn, mik maguktól szoktak felugrani, mint a kalapálós játékban a vakondok.

Volt egy tervem, egy határozott terv, igen emlékszem. Bejelöltem a térképen az úticélt, megvettem a jegyet, de lerobbant a busz és itt állok a semmi közepén – már nem is erdő, nem, ez egy hatalmas sivatag, száraz és meleg, és fojtogató -, és nincs se dél, se észak, se kelet vagy nyugat, minden egyforma, minden homokbucka, és süppedős talaj. „Butaság volt elindulni. Mégis mit képzeltem? Én? Hogyan?” – jönnek fel a kicsi démonok, kísértenek mint Jézust hitében, őt Atyjában, engem önmagamban, bár kérdés, van-e bármi különbség, nem bennünk lakozik-e Isten? Elveszteni benne a hitet nem ugyanaz-e, mint elveszteni önmagunkban? Az alacsony önbecsülésű emberek nem ateisták vajon? A létben való bizalom, nem társul-e egy végtelen nyugalommal, önátadással és ennek következményeként önbizalommal is? Ahogy bent, úgy kint. Hogyan segítsek másoknak, ha magamon sem tudok? Segíts magadon és Isten is megsegít.

A cél… még írásban is elkalandozok, nem tartom az irányt, fókusz, az kell ide. De vajon nem csak délibábot kergetek?

A sivatagban csak a homok hullámzik. Nem frissítő, mégis ugyanaz a mozgás. Az idő is megáll. Nekem éveknek tűnik, de a világmindenség pillájának csak rebbenése. 150 milliszekundumnyi, én mégis pánikba esek, sosem ér véget, „Valaki mondja meg miért vagyunk itt!”. Sötét árnyak vetülnek a földre, pedig nincs egy fa sehol sem. Kúszó, csúszó mászó kígyó szerű lények a félelem, sose jutok el az én Paradicsomomba. Lehet teljesen rossz az irány, lehet nem kéne változtatni, lehet mégis jó úgy, ahogy volt, a biztonságban, a nyugalomban, nem kell nagyokat gondolni és álmodni, aludj, aludj csak kisbaba, tente, tente. Elaltatom az álmaimat.

Álom és ébrenlét. Egy újabb arca a Holdnak, új fordulat, csökken és nő. Fény és árnyék, jin és jang. Tudom, ez átmenet. Szükséges. Nem lehet mindig teljes sebességgel menni, meg kell állni tankolni. Újraszámolni a fokokat, korrigálni az irányon. Ugrás után a legfélelmetesebb. Mikor már zuhanok és hirtelen azon kapom magam, mi van, ha nem nő ki a szárnyam? Mi van, ha rövid a lábam, és nem érem el a túloldalt? De már nincs mit tenni, már elrugaszkodtam. Bátorság vagy botorság?

Igen, megijedtem. „O, hó!” – kiáltok fel a tudós hangján, és nagy elmélyülésben hozzáteszem „hmm, hm”. Feltolom a szemüvegem orromon. Fehér köpenyem leér a földig, jegyzetfüzetem tartom – én vagyok a nagy mágus, az érzelmi lajstromozó- , és belevésem: fél-elem. Hát hol van kérem a másik fele? Két fél-elemből lesz-e valaha egy egész? És ha nem, mennyi kell a fél-elemhez ahhoz, hogy egész legyen? Ilyen, és hasonló filozófiai, matematikai és egyéb tudományos kérdések kötik le az elmém, és már nem is én vagyok én, a hirtelen megtorpanó. Önmagam kísérleti nyulává változtam, elektródákkal a kobakomon. Mindenféle műszerek írják ki az eredményeket én meg szorgosan örökítem meg az utókor számára.

Persze csak szórakoztatom magam, öncélú asszociációs láncommal, miközben az alapprobléma fennáll: megrekedtem.

De vajon probléma ez egyáltalán? Mint mond a Hold?

Átadom magam most ennek. A kétségnek, folyjon át rajtam. Lehet rossz. Lehet kicsit nehéz. Lehet bizonytalan. Jöhetnek az érzések. Kísérts meg! Itt vagyok! Hagyom.

Őszintén megmondom, nagyon mérges vagyok erre a mondatra. Káros.

Anyuka vagyok. Ráadásul elvált, így azt hiszem hiteles forrásnak bizonyulok szülő-gyerek témakörben.

Azt mondják, azt kapod, amire leginkább szükséged van. És én elég kemény kiképző mestert kaptam kisebbik fiam személyében.

Eljárhatok pszichológushoz évekig, beszélgetünk egy-egy témáról, aztán vagy van változás, vagy nincs. Mondjuk azt, hogy van. Lassan. Szoftos verzióban.

A gyereknevelés sokszor olyan, mint egy élet-halál küzdelem. Ha valamit rosszul csinálsz, abban a másodpercben érzed a negatív hatását és akkora pofont kapsz, hogy a fal adja a másikat. Kő kemény játék, de remek lehetőség a fejlődésre. És miben lehet fejlődni? A gyenge pontokban. Ami nehezen megy. Ami fáj.

Az én egyik gyenge pontom a gondoskodás. Ha nem lennék anya, akkor is jellemző rám a magam hátrasorolása. Feltölt, ha a másikat boldoggá tehetem, kiszolgálhatom, körül ugrálhatom. Az anyaság, mint szerep ezt az alaptermészetemet meghatványozta. És akkor itt ugranék vissza a „gyerek az első” mondatra. Elképzelhető, hogy ezt a mondatot éltem. Minden percben, másodpercben. Hát ki más is lehete az első, ha nem ő??? Ó végre, tökéletes alanyt találtam berögzült programomhoz.

De mit is jelent ez? Mit jelent az én szempontomból?

Túlzott empátiából fakadó alárendelődést. „Persze semmi baj, pihenj, majd megcsinálom." „Jó, ha nincs kedved kirándulni, én sem szerettem gyerekként. Majd máshova megyünk. Mit szeretnél? Minek örülnél?” „Maradj csak itthon, tényleg unalmas a vásárlás. Mindjárt jövök, megoldom én.”

Szegény gyerek. Nem való neki a kirándulás. Nem való neki a múzeum. A vidámpark, az kell neki, meg az állatkert, meg csúszdapart, meg urálóvár. Ugrálok én is vele. Meg belepasszírozom magam a bébi csúszdába. Homokozok.

Fáradt, egész nap tanult! Nincs már energiája segíteni kiteregetni, elmosogatni, elpakolni a tiszta edényeket, kidobni az üres WC papír gurigát, eltenni a cipőjét az előszoba közepéről a szekrénybe. Hagy játszon a gépén, vagy rajzoljon! 

Még kicsi, és ártatlan, és fél. Óvom, védem. Nekem nem számít. Én erős vagyok. Én felnőtt vagyok.

Simán megy a nyolc óra munka+takarítás+bevásárlás+ügyintézés+programszervezés, mindig úgy, hogy neki legyen jó, hisz a gyerek… Ó, a gyerek az első. Játszon csak! Élvezze az életet.

Katasztrofális bakklövés Hölgyeim és Uraim!

Mi történik?

Én alkalmazkodom a gyerekhez. Mindenben. A kedvében, a napi rutinban (itt jegyzem meg, a napi rutin nagyon fontos a kiegyensúlyozottság szempontjából), a #holnyaralunk kérdéskörben, a mit olvassunk ma, a mit nézzünk a moziban, és úgy röviden és tömören az egész életben.

De kérdem én, jó ez?

A saját szempontomból nem. Kimerülök. Túlhajtom magam. Nem tudok feltöltődni rendesen. Több felé szakadok.

A gyerek szempontjából sem. Miért? Mert azt szokja meg, hogy hozzá alkalmazkodik mindenki. Pici korban ez rendben is van. PICI, azaz olyan 1 éves korig, mikor még nem tud odamenni a kisasztalhoz és megfogni a cumisüvegét, ha szomjas. De huszonöt évesen már kóros, hogy „anyaaaaaaa, kérek inni!” (Ezt a kort még jó pár évünk van elérni, ez csak egy apokaliptikus látomás részemről).

Az egocentrizmus csúcspontja személyiségfejlődés szempontjából a 3-6 éves kor. A gyerek azt hiszi, körülötte forog a világ. És ennek akkor és ott helye is van. Kognitíve nem képes például az ún. decentrálásra, azaz nem képes más szemszögéből látni a dolgokat. A mondatai tele vannak én, én, énnel. Összekeveri az ok-okozatot.

Hat éves kor után viszont azt kell mondanom, az egocentrizmus egy tanult viselkedés (is lehet! Patológiás esetek kivétel). És a tanár… Óh, Istenem, de kínos ezt bevallani: én vagyok!

A kisgyerek, gyerek, serdülő, kamasz, kisfelnőtt ül a trónján, mint kiskirály, mert megszokta, hogy anya ugrik. Anya kiszolgál, anya jön, anya kitalál izgalmas dolgokat, anya szervez, anya mesél. Anya egyszemélyben orvos, takarítónő, szakács, bohóc, pénzügyi tanácsadó.

Anya ember? Anya nő? Anyának vannak igényei? Ezeket a kérdéseket csak zárójelben teszem fel. Anyának vajon eszébe jut, hogy ezen elgondolkozzon?

Megtanulja, hogy igen, az van, amit és ahogy ő akar. 

Miért baj ez?

Leginkább azért, mert anya ebbe bele fog roppanni. A gyerek a fejére nő, agresszív és tiszteletlen lesz, neveletlen, közönyös, lusta.

Na és az miért gond?

Azt mondják, ha valamit meg kell tanulni, azt meg is fogod. Ha anya nem tanította meg, az élet fogja. És az nem lesz finom.Az életben keveseknek jut az a kiváltság, hogy ők legyenek a Nap. Nagyon nagyon fontos az alkalmazkodás. A munkahelyen, az iskolában, a buszon, bárhol. Nem lehet csak úgy tombolni, hisztizni negyvenegynéhány évesen is még. Ha a dolgomat nem végzem el, mert majd a kollégám, akkor két lehetőség van. Vagy kirúgnak, vagy ha azt is megtanultam a lustaság mellett, hogy hogyan legyek tökéletesen feddhetetlen és brillánsan manipulatív egyszerre, akkor kineveznek.

Na és milyen lesz a kettőnk viszonya? 

Kegyetlen. Összetört szívű öregasszony zokog, hogy ő feláldozta az egész életét a gyerekéért, az meg felé se néz, csak ha pénz kell. Ilyenről se hallottunk még.

Nem!

Én vagyok az életemben a legfontosabb. Megteszek mindent a gyerekemért? Igen. Gondoskodom róla? Igen. De nem rendelődök alá. Nem leszek cseléd. Most oda megyünk, ahova anya szeretne. És te jössz. Ma anya program van.

A gyerekem csöppent bele az én életembe. Feladatom nevelni, terelgetni, szeretni, biztonságot nyújtani és elengedni. De alkalmazkodni alapvetően neki kell és nem fordítva.

Ma két tendencia érvényesül: az egyik a hihetetlen mértékű és olykor túlzó gyerekcentrikusság (vigyázunk rájuk mint a hímes tojásra és ezzel félek, óriási baklövést követünk el. Nekik lesz baklövés. Nekik lesz nehéz később.), és az elmagányosodás.

A két folyamat erősítheti egymást. Elvált anyuka, hát ki marad neki, ha nem más, mint az ő kicsi szeme fénye, akiért mindent megtesz? Rázúdítja összes meg nem élt szeretetét. Körülrajongja, mert hát Te érted élek, Te vagy életem értelme, mert csalódtam és üres vagyok és kétségbeesett, és általad van célja annak, hogy ezen a bolygón vagyok.

Tökéletes receptje a „hogyan neveljünk félre egy gyereket és közben pusztuljunk bele” -nek. 

Kontra, hogy valami világosságot is mutassak az alagút végén, és ne pusztuljon el a világ. Van szabadidőm. Vannak barátaim. Vannak olyan tevékenységek, amiket szeretek, amik feltöltenek, amik magamért, én értem vannak és rólam szólnak. Minden nap van egy óra, amikor kikapcsolok. Amikor én vagyok.

Ember vagyok. Nő vagyok. És igen, anya is, de ebben a sorrendben.

Tudok a gyerekemnek adni, mert van honnan. Mert kialudtam magam, kisimult vagyok, kiegyensúlyozott.

A király cselédjeként ezt kevéssé mondhatom el magamról és a hálátlan szerep enyhe idegösszeomlással fenyegethet, de ha azzal nem, hát akkor kiégéssel, elkeseredéssel és Uram, bocsá! De váddal!

„Te, igen Te voltál, aki miatt én feláldoztam magam, és Te, Ó Te hálátlan! Tönkre tettél!”

Nem kívánok senkinek ilyen végkifejletet, görög tragédiába való jelenet ez, nem pedig a Kárpát medencébe. Ne tegyünk terhet a gyerekünkre nem kért áldozatokkal.

Neki arra van szüksége, hogy terelgessék, irányt mutassanak neki. Megtanulja, hol a helye a világban. Biztonságban legyen.

Vajon mennyire biztonságos egy hét évesnek az, ha pontosan tudja, miképp képes a szüleit manipulálni? Kiben bízzon, ha a szüleimben nem tud, mert gyengék? - És pár év múlva ki is mondja „Úgysem mered megtenni, mert gyenge vagy!” -

Hiszem, lehet változtatni. Mindig lehet. Hiszem, minden édesanya és édesapa csak a legjobbat akarja. Aztán vagy úgy sikerül, vagy nem. Hiszek a korlátokban, a szabályok érvényességében. Hiszek abban, hogy a gyerek az a kicsi, a szülő meg a nagy. A főnök, ha úgy tetszik. Törzsfőnök, aki vezeti a csapatot, megvédi, megtalálja számára a legjobb helyet ahol élelem terem és óva vannak az időjárás elemeitől.  Utat mutat.

Jelenkori túlzott gyerekimádatunkkal, elfogadásunkkal, családi demokráciánkkal, kis Mauglik partnerként kezelésével tornádót támasztunk.

Ki felelős az érzéseimért? Marionett bábu vagyok, áldozat, vagy cselekvő, teremtő lény?

Hogyan mesélsz? Mennyire kapcsolódsz magaddal, a Te történeteddel?

Kattints a képre a videó betöltéséhez! 

De biztos, hogy jó lesz így? És, és mi van, ha nem sikerül? Ha elrontom? Még tanulnom kell hozzá, nem állok kész, a diploma, tudod, azzal az elméletet szerzem meg, a gyakorlatot nem. Ó, én nem tudok festeni, hát hogyan készíthetnék képet? "Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes"1 

Valós érvek, vagy csak kifogások?

Tudod milyen vagyok! Nehezen mozdulok ki itthonról. Én igazán szívesen találkoznék veled, de most tényleg sok a dolgom. Le kell nyírni a füvet!

„Hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen fel a padlásra!”2

Hétfőn elkezdem a diétát. Most még spórolok, pénzt gyűjtök, és ha már sok lesz, akkor elmegyek nyaralni. Nyudíjas koromban annyi időm lesz, akkor végre megvalósítom minden álmomat. Beiratkozok kínai nyelvtanfolyamra. És bridzselni fogok. Zongorázni. Veszek egy nagy zongorát. Polgárpukkasztok, akkor már úgyis mindegy mit mondanak.

Ábrándozol arról, egyszer majd…

Egyszer majd minden megváltozik. Érinti a lábad a talajt. Beszívod a friss levegőt. Megszagolod a virágokat. Nézed a folyót, ahogy lassan hömpölyögve halad útján. Elkapod a megfelelő pillanatot. De most még… Most még ülsz a szobádban, a négy fal között. Nem azért mert így jó neked, hanem mert …

Miért? Mondd, miért?

Mitől félsz? Miért nem csinálod azt, amit szeretnél? Mi van ha elbuksz? Mi van, ha nem sikerül elsőre? Hogy tapasztalsz? Hogyan élsz? Mi van akkor, ha kinevetnek? Mi van, ha megdicsérnek? Mi van, ha máshogy sül el? Mi van, ha visszautasítanak?

Mi? Mégis mi történik?

Volt egyszer egy kisgyerek. Olyan 8 hónapos forma lehetett. El akarta érni a polcot, mert anya odatette a kedvenc játékát. Igen ám, de a polc messze volt. Töprengett, most mitévő legyen, mikor is észrevette, hogy a polchoz a kanapé mellett kapaszkodva sitty-sutty eljut. Nosza hát, fel is emelte kis popsiját, és lépett kettőt. De oh, mily zord az élet! A gravitáció lehúzta és a földhöz szegezte. Szegény kisgyerek nem is próbálkozott többet a járással.

Nevetnénk egy ilyen történeten felnőtt fejjel. Hisz mindannyian tudjuk, hogy előbb-utóbb megtanult az a kisgyerek járni. Ennek így kell lennie. Feláll, elesik, újra próbálkozik.

Vajon mi a különbség a 8 hónapos baba és a felnőtt között?

A félelem. Benne még nincs. Nem fél attól, mi lesz, ha kudarcot vall. Oda akar menni. És megteszi. Ha kell, századjára is feláll és megy, és addig kapaszkodik, míg eléri a játékot. Nem számít ki mit gondol, nem számít ha közben megüti magát. Így tanul, így fejlődik.

Talán egy felnőtt nem fejlődhet, nem tanulhat?

Mindennek azonnal működnie kell?

Hova tűnt a motiváció, hova tűnt a bátorság? Ki az, aki azt mondja, „ó, inkább meg se próbáld?” Miért?

Tévedek. Hibázok. Rossz utcába fordulok. És?

Kijavítom. Tanulok belőle.

Magamat zárom ketrecbe. Én vagyok, aki saját utamba állok. Aki mindenben veszélyt látok.

Élj kicsit gyerekként! Az ő bátorságával, életszeretetével. Elmerülve egy pillanatban, megcsodálva az apró dolgokat.  Kipróbálva új dolgokat. „Ha van még a világon, amit nem láttál és nem próbáltál….”3

Jegyzet

1. József Attila - Ne légy szeles

2. József Attila - Mama

3. Ladánybene 27 - Ha van még a világon (dal)

A szó mágia. Varázslat. Kimondom, szeretlek, és hirtelen melegség áraszt el téged, mosolyra húzódik a szád, kisüt a nap. Vagy gyomorgörcsöd lesz, hogy „Hú, most nekem is azt kéne mondanom???” Hatása van. Hatással vagy rám minden pillanatban, mikor kinyitod a szád.

Ha te egyszer kinyitod a szádat, ha egyszer elkezdesz beszélni! – Rögtön hallom ezt a mondatot, képet társítok hozzá, emléket, élményeket. Hallom a közönség nevetését, egész érzésfolyam áraszt el.

Azaz nem csak a szavaknak, hanem  a hanglejtésnek, a ritmusnak, a beszéd dallamának is hatása van. Olyan bűvésztrükk ez, amit nap mint nap csinálunk, sokszor mégsem vagyunk tudatában a következményeinek.

A minap egy rövid párbeszéd zajlott le köztem és egy barátnőm között. Írásban. (Kettes, hármas számú faktor likvidálva.)

• Szerinted ezek jól állnának? Töltött galamb, vagy épp ellenkezőleg? – az üzenethez két fénykép került csatolásra, 40 kilós modellekkel. Én nem 40 kiló vagyok.
• Az első szerintem nem rossz, a másodikban nem vagyok biztos.

Online ruha rendelés a kontextus. Itt mindig bajban vagyok, hisz a képen a legtöbb helyen – szerencsére nem mindenhol – olyan hölgyeket öltöztetnek fel, akiknek tökéletes alakjuk van. A tökéletes relatív fogalom! Nálam a kor elvárásait jelöli, azaz kerek popsi, lapos has, látható méretű mell – és amilyenből kevés szaladgál az utcákon.

Online, azaz nem tudom felpróbálni, nem látom előnyös-e, vagy sem. Tippelek, mint az ötöslottóban. Elképzelem picit kerekdedebb formákkal itt-ott, nagyobb cicikkel, kisebb lábakkal, keskenyebb vállakkal. Átszabom, levágok az aljából, a derekát jobban összehúzom. Aztán feladom. Szárnyaló képzeletem ketrecben repdes és nekicsapódik minduntalan a rácsoknak.

„Igen, igen, automatikusan összehasonlítgatom magam az egyetlen referencia személlyel, aki fiatal, üde, és az a foglalkozása, hogy jól nézzen ki.” Figyelmeztetem magam ujjrázva, úgyhogy duplán is a sarokba állok bűnhődni azért, mert 1. nem 20 éves vagyok 2. bántom magam, mert nem 20 éves vagyok 3. még le is szidom magam, hogy bántom magam.  A kedvem úgy zuhan hirtelen 10%-ot, mint az euró árfolyam decemberben.

Na de, vissza Roxfortba. Mi a fenti párbeszédben a különleges? Amikor elolvastam a választ, hirtelen elsötétült az ég (este tíz volt, így nem meglepő), hűvösebb lett a levegő, és enyhe lehangoltságot és csalódottságot éreztem. (És nem CSAK azért, mert nem kezdett el a barátnőm vigasztalni, nagyokat bólogatni, hogy rajtam minden ruha annyira szexin áll, és csodálatosan, hogy a kérdés fel sem merülhet, azonnal vásároljak be 3-3 darabot mindegyikből, és nem Tünderkeresztanya, hanem Demóna leszek benne.)

Aztán megvizsgáltam jobban a szavakat. Megvizsgáltam, mit is jelent a mondat valós tartalma. Drasztikusan lecsupaszítva.

Ha megfigyeljük, ebben a rövid üzenetben kétszer is szerepel a NEM szó. Ezenkívül a ROSSZ. És a második mondat értelme az, hogy bizonytalan vagyok, ami jól reflektál az én akkori állapotomra és kétségeimre.

Azaz az eleve instabil állapotom kapott egy plusz lökést, valamint egy csomó negatív szót, amitől el is dőltem, mint a fa. NEM. NEM. ROSSZ. Ra-ta-ta-ta….

Ahogyan beszélünk, amilyen szavakat használunk jellemző a gondolkodásunkra. Mikor megtanulunk egy idegen nyelvet, nem csak a szavak fordítását tanuljuk meg, hanem az adott nép élethez való viszonyát, reakcióját, a problémamegoldását.

Egyszer hallottam egy történetet, amit egy hölgy mesélt. Vagy egy úr. Vagy… Adódott egy élethelyzet, és sehogyan sem sikerült zöld ágra vergődnie benne. Tiszta depi lett. Aztán elkezdett róla németül, vagy spanyolul, már nem tudom melyik nyelven beszélni, de a lényeg az, hogy azon a nyelven egészen másképp élt, másképp strukturálta a dolgokat, és kitalálod mi történt? Rögtön rájött a megoldásra. (Ha gondod van a nyelvtanulással, csak válts perspektívát!)

Azok a szavak, amiket használok, én magam vagyok. Olyan ez, mint egy festmény. Én a vászon, a szavak a festék. Milyen színeket viszek fel? Vidámakat? Sárgát, zöldet, rózsaszínt? Vagy feketét? Sötétet? Világosat? Egyszínű? „Nem. Nem. Talán. De. Jó. Rendben” vagy kavalkád, farsangi forgatak?

Figyeld meg pár napon keresztül, hogyan beszélsz! Vagy hogyan írsz! Figyeld meg, milyen hatással vannak rád a szavaid, a mondatszerkezeteid. Milyen érzéseket keltenek benned saját papírra vetett gondolataid? Mennyire tükrözik akkori hangulatodat? Mit varázsoltál? És mint varázsló, milyen porral szórtad be a körülötted levőket?

Mi a baj az egyedülléttel? Baj! Rögtön egy minőségjelzővel kezdem, egy ítélettel.

Egyedül vagy? Biztos akkor te is ilyen meg olyan vagy… Felelőtlen! Kötődésre képtelen! Önző! Feminista! Szoknyapecér (használja még valaki ezt a szót?)! Gond van veled! Valami nem oké. Pszichopata! Agresszív! Mizantróp! Furcsa. És magányos.

Biztos magányos vagy! Vagy ha nem, akkor munkamániás. Kutyád van? Ah! Így már értem, a kutyások külön faj. Ja, hogy sokat utazgatsz? Szórod a pénzt, mi? Jellemző! Anyukáddal laksz? Mama Hotel, pelenkád is megvan még? Upsz, rokkant? Sajnálom, nem tudtam, én … Csak peched van? Ilyen nincs! Járj pszichológushoz, meg teremts pozitív gondolatokat.

Zaj. Zaj van mindenütt, címkék, hangok, szüleink-nagyszüleink hitrendszere, a média, a Szex és New York (Budapest járat) és ott állok a kör közepén, és nem jó barátok vesznek körbe és azt sem tudom kinek higgyek, mit higgyek, azt meg pláne nem, mit is érzek, és hogy vagyok én az egyedüllétemmel? Hol van bennem a hiba, mit kell megszerelni, hol van egy csavarkulcs, kalapács, és verjük szét az egész tákolmányt, majd szereljük újra össze, egy szebb és jobb élet reményében! És már állok is neki, és cincálom magam, miszlikbe vágom, megragasztom, újra széttépem, töröm-zúzom, kétségbeesetten, mert azt keresem, mi a nem jó, a rossz, mert azt mondták az vagyok. Nem illeszkedek be, nem simulok, nem, nem, nem, nem tudom…

Darabjaimra robbanok.

Csend.

Egyszer voltam ÉN. Egy rövid ideig. Gyerekként, még egész picinek, öntudatlan jóformán, szimbiózisban a családommal, azonosulva a gondolataikkal, értékeikkel, érzéseikkel. MI volt. Az is egy MI.

Később csoportban benne vagy kívül, de akárhogyan is, hozzájuk viszonyítva, tartozva, elutasítva, keresve a helyem. Hasonlítgatva magam, méregetve. Nem, akkor sem voltam Én. Akkor is a társadalom, a közösség határozott meg. A mások. Azok a bizonyosak, akik mit fognak majd szólni. Akik vajon el tudnak-e fogadni?

Aztán egyszer csak lettem Te meg Én, közös célokkal, világmegváltva, álmokkal. De hogy azok a tieid voltak, vagy az enyémek? Vajon azért szerettem a Nirvánát, mert tetszett, vagy mert Te szeretted? Azért volt fekete a körmöm, mert azzal tudtam azonosulni, vagy mert Te befestetted? Szerettem vajon olvasni, táncolni? Filmeket nézni? És miket? Hova tűntek a gyertyáim, szokásaim? Voltak barátaim? Nem emlékszem. Ahogy arra sem, hol kezdődtél Te, és hol értem Én véget? Mi voltunk.

És egyszer csak kilökődtem a fészekből, a Mi fészkünkből, mikhez hordtuk a gallyakat egyesével, és megérkeztem egy ismeretlen világba.

Újjászülettem. Csecsemő lettem.

Nem ismerek senkit, nem tudom mi történik, naiv vagyok és védtelen, és itt minden olyan hideg, és rohanok oda az emberekhez mosolyogva, hátha viszonozzák. Bízom bennük, hisz benned is bíztam, és nem tudom. hogy nem mindenki olyan…

Lassan születik meg az, akit úgy hívok: ÉN. Sok csúfos pofon, zsákutcán keresztül. Én, aki még sokáig csak azt tanulja meg, mit NEM szeret. Mi az, ami NEM tetszik, amit NEM akar, amiből már NEM kér. Nem. Az elsőt a szavak közül.

Én, aki nem vagyok Te. Sem Ők. Sem idegenek. ÉN, aki nem vagyok a testem, mell és láb, és v@gina. Nem vagyok a karrierem, bankszámlán a pénz. Nem vagyok szerep, anya, nő, játszópajtás, barát, egy név, jelölés. Én, aki nem vagyok a gondolatom, változó. - Tíz éve egész másképp, mégis belőlem fakad.-  Én… Ki vagyok?

Egyedüllét. Lehámozom magamról az elvárásokat. A maszkjaimat. A félelmeimet.

Rájövök, apa vagy anya nem fog többé leszidni, hogy nem kell nekik megfelelni. Nem nézik az ellenőrzőmet, nem büntetnek meg, ha rossz jegyet hozok haza az iskolából, ahova azért iratkoztam be, mert keresem ki az az ismeretlen a tükörben, és remélem valaki majd megmondja, vagy lámpást gyújt elmémben.

Apa, vagy anya. Lassan megöregszenek. Már az én derekam is fáj, hasamon heg. Hajam festeni kell. Kislány vagyok.

Rájövök, nem kell többé versenyeznem a testvéremmel, a naggyal, az okossal, akit sose érek utol, aki mindig előttem jár pár évvel, aki mellett én buta vagyok. A testvéremmel, akit ebben a méltatlan megmérettetésben észrevétlenül már réges rég lehagytam a sokadik diplomámmal, de még mindig futok, izzadok, s ha szól, kushadok. Tíz éves vagyok.

Rájövök, nem tudom mire vágyom. Azt mondták, jó lesz nekem az, ha tanárnak tanulok. Csak orvos, jogász legyen belőled! Könyvelő! Megbízható szakma!

A főzelék jó. A kék jó. A könyv jó. Este tízkor az ágyban lenni jó. A salsa jó. Majd megszereted. Ő jó… Ember. A szex… Majd Te tudod, nekem mi a jó. Ártatlan vagyok.

És ebben kesze-kusza állapotban, gyermekben felnőtt, felnőttben gyermek, kavarodva, összemosódva… Rájövök, az erkölcs nem kívül, hanem belül keresendő. Hogy van egy belső iránytű.

Egyedül.

A múlt hangjai elcsitulnak. Nem szól senki, nem kiabál, nem veszekszik. Van időm, időm magamra. Van időm kiásni elfeledett álmaimat. Felfedezni nem ismert apró örömeimet. A csendben, a békében. Megtalálni az egyensúlyomat. Felállni. Lépni. Magam felé.

Már egy ideje nem hatott rá úgy a férfi, mint azelőtt, mikor reggel az első gondolata ő volt, és este lefekvéskor az utolsó is. Rögeszméjévé vált, mint jó pár elődje. Próbált szabadulni, elterelni a figyelmét, mindhiába. Tudta, hogy függ tőle. Hogy ez nem egészséges. Talán nem is a férfiről szól. A férfi csak egy eszköz ebben az őrült játszmában. Egy katalizátor. Ez a nő meccse, az ő szenvedése. Igen, ésszel ezt belátta. Mégsem tudott kitörni saját működéséből.

Számolta a leveleket a fákon, megállapításokat tett a színeikről, formáikról, erezetükről. Kényszerítette az agyát, hogy más pályára álljon, mielőtt belebolondul ebbe az értelmetlen kapcsolatba.

A férfi hol elérhető volt, teljes figyelemmel, szeretettel, odaadással, bókokkal, hol teljesen eltűnt. „Szükségem van az egyedüllétre” – mondta. És a nő igyekezett ezt megérteni, elfogadni, miközben attól rettegett, ő csinált valami rosszat, és most a férfi haragszik. „Lehet, hogy félreértett valamit, amit mondtam?” – töprengett. Ilyenkor sürgető vágyat érzett arra, hogy tisztázzák a dolgokat, hogy nehogy a kommunikáción csússzanak el a dolgok. Hogy ki tudja javítani, a férfi újra beszéljen hozzá. A férfi csendjét büntetésként, a szeretet megvonásaként élte meg. Mint gyerekként, mikor anyukája megbántódott és nem szólt hozzá órákon át. Vagy csupán percek voltak? Ki tudja?

Ez a bizonytalanság felőrölte. Minél inkább távolodott a férfi, minél többször vált köddé, annál erősebb lett a kötés. Kereste, kutatta önmagában, mi változott, miért ilyen? Mit tehetne, mit adhatna még? Még többet! „Akkor talán meglát….!” És olyan értelmetlen mondatokkal nyugtatta magát, minthogy a férfi biztos menekül az érzései elől, mert ő is sebzett, ő is fél, ugyanúgy, ahogy a nő. Máskülönben nem mondana olyat, hogy „túl jó volt”. Nem mondaná a szemébe nézve mélyen, hogy „hiányoztál”. Nem csúsznának ki öntudatlan olyan szavak a száján, amiket az ember csak annak mond, akit szeret. Vagy annak sem. Falai vannak. Falakat épített.

Aztán egyszer csak vége lett. Egy rövid üzenet csupán. Félreérthető mondatok, mik csak tovább szították a nő reményeit. „Majd rájön! És én itt leszek!” És ott volt még pár hetente, egyre ritkábban, egyre keserűbben, őrlődve, fonnyadva…

„Régen volt már” – gondolta magában a nő, miközben utazott a találkozójuk helyszíne felé. Mintha egy másik életben lett volna. Elmúlt a tűz, elmúlt a sóvárgás. Kiürült a szervezetéből a drog. „Hamarabb, mint múltkor” – állapította meg, mikor pontokba szedte a folyamatot. De Miért ő? Miért ő váltotta ki? Miért ŐK?

Racionálisan persze mindig is tudta, számukra nincs jövő, akkora a társadalmi, kulturális szakadék köztük. Máshol állnak az életben, más pályát futottak be. De az érzelmei és az esze nem túl gyakran találkozott egymással. Azt is sejtette, hogy ha a párja lett volna a férfi, nagyon hamar ráun. Kipukkad a lufi. Nincs, ami a szenvedést táplálja tovább, a kötés meglazul és lerázza magáról. Marad a valóság: az erkölcsi, szellemi és gazdasági különbségek.

Furcsa volt viszont látni. Más szemmel nézni rá. Rajongás nélkül. Nem telt el sok idő, mégis idegennek hatott. De talán most látta először igazán, a maga valójában. Lehullt a ráképzelt szépsége, a sármja. Leesett trónjáról. Hányattatott sorsa, mi anno tisztává mosta, szenté avatta, nem volt több, mint a férfi választása, döntése és annak következménye. Se több, se kevesebb.

„Meddig voltatok együtt” – kérdezte.

„Egy évig” – válaszolt a férfi.

„Egy év?” – kerekedett el a szeme - Akkor mi még bőven… „ –  „együtt voltunk”, de ezt már nem tette hozzá.

Némán sétáltak tovább. Sokáig nem szólt semmit. Figyelte magát. Számára is meglepő volt, hogy milyen nyugodt. Nem igazán kavarta fel az a tény, hogy megcsalták, becsapták. Bár, mint mondogatta a férfi, ez nem kapcsolat. Nem érvényesek rá ugyanazok a szabályok. A csalás, nem csalás.

Számtalanszor lehetősége lett volna a férfinek elmondani az igazat. Számtalanszor merült fel a kérdés. Számtalanszor hazudott róla. Legutóbb is. Akkor miért? Nem volt már tétje. És most miért nem? „Igazából nem számít. Ez a rész róla szól. Mit tesz, mit nem.”

Elgondolkodva skennelte tovább magát, vizsgálgatta, mint tudós mikorszkóp alatt a csodabogarat. Érdeklődéssel, de érzelem mentesen.

„Miért nem üvöltök, sírok, vádolom? Mi változott bennem?” – kérdezte magát.

Persze érzékelt a homályban némi megjelenő fájdalmat. Az egója fájdalmát, ahogy azonosította. De olyan volt, mintha az másvalakijé lenne. Mintha az más lenne. Nem ő. Mintha csupán filmet nézne.

A filmen az Ego kétségbeesett, „hát nem voltam különleges, nem voltam egyedi, nem voltam más?”, „még neked sem kellettem?”, „bezzeg a másik nővel…”. „Vele miért? Miért voltál vele egy évig, velem meg csak… szinte alig.”

Emlékezett, valaha ez vele is megtörtént. Valaha beszippantotta ez az érzés, a szenvedés, a fájdalom. Görcsbe rántotta, lehúzta a földre, durván rugdosta, míg már levegőt sem kapott. Sajnálta szegény Egot. Leguggolt hozzá, ölébe vette, megsimogatta. „Látlak, látlak téged. Itt vagyok. Segítek.” – szólt kedvesen.

Majd a férfire nézett. A férfire, akiben megbízott. Akit szeretett. Aki hazudott. Aki talán most is hazudik. Manipulál. „Hosszú út van még előtte” – gondolta. „De ez már az ő története”.

Megkönnyebbülten sétált haza. Már nem akart senkit megmenteni. Más döntéseiért felelősséget vállalni. Mást tartani a hátán. Már nem érezte úgy, hogy ő a hibás mindenért. Hogy ő nem lenne elég ilyen, vagy olyan. Vagy épp túl sok lenne, túl sokat adna.  Nem is számítottak ezek már. Már nem vágyott a férfi után, nem vonzotta mint a mágnes, se testileg, se lelkileg, nem érzett vele lelki közösséget, nem érezte, hogy egyek lennének, hogy köztük különleges és mély kapcsolat van. Nem volt már bennük semmi közös. Még az emlékeik sem. A nő választott. Önmagát. Mindig mások helyett. Magát.  

Néha belehalok. Minden gyerek más. Van, akinél elég szépen kérni. Elmondom az okot, megcsinálja. Nincs konfliktus. És van, aki egész máshogy működik.

• Tomi! Rakd el a legódat – szólok határozottan. Rámnéz, azzal a gyönyörű, nagy szemeivel és…
• Nem – hátra hőkölők. Mi van???? Mi az, hogy nem? Próbáljuk meg újra. Nagy levegő, higgadtság. Menni fog.
• Kérlek, rakd el a legódat – lassan mondom. Nem emelem fel a hangom, de érzem, belül már remegek.
• – Nincs benne indulat. Egyszerű közlés. Határozott.
• Tedd –el – a legódat. Most. Azt kértem! – szólok egy oktávval feljebbről. Tomi unott közönnyel újra megszólal.
• Nem.

Összemegyek 3 évesbe. Kicsinek érzem magam. Tehetetlennek. Kétségbeesettnek. Őt meg nagynak! Ezzel az egyszerű, rövid szóval, amit nekem olyan nagyon nehéz bármikor, bárkivel szemben is kimondani, úgy játszik velem, mint Mozart a zongorán. Nem. Ez így nagyon nem oké! Ez így nem működhet! De mi a fenét csináljak? Fenyegetőzzek? Zsaroljam? Az annyira kiábrándító! Izzadok, gyomrom borsó. A fenébe! Ne már, hogy ő diktáljon! Az nem jó. Neki sem. Én vagyok a nagy. Én vagyok a nagy. Én vagyok a biztonság, felelősség. Rohadt élet!

Nem lehet belépni a szobába! Tegye már el azt a kurva legót, mi ebben olyan nehéz? 3 perc, csak be kell dobálni a dobozba!!!

• Ha nem teszed el a legót, nem gépezetsz! – szégyellem magam. Idáig süllyedtem? Idáig, bassza meg.
• Nem érdekel. – szól vissza teljesen hidegen.

Érzem, ahogy megy fel bennem a pumpa. Tehetetlenül vergődöm.

Tuti élvezi! Hú, hogy az a jó…. ! Pontosan tudja, hogyan manipuláljon, mit hogyan kell mondani. Utálom, mikor ezt csinálja. Nem maradhat elől a legó. Hogy vegyem rá? Kattognak a kerek. Ő meg fekszik az ágyon, és kíváncsian néz rám. „Na, most mit lépsz anya?” Meg tudnám fojtani. De nagy levegő, minden oké.

• Gyere! – váltok taktikát. – Segítek. Nézd! Látod, csak beleteszed ide. – „Ezt elbénáztad. Megvárom, míg semmi legó sem marad. Nagyon gyenge vagy!” Szinte hallom a gondolatait. – A többit most Te! Gyere, légy szíves. – Rég elvesztettem a játszmát. Igazából már sok-sok éve.