A minap egy olyan kép ugrott be, miközben a "valóságunk meghamisítása" témán gondolkoztam:  áll egy ember és zsák van a fején.  

Ilyennek képzelem azt az állapotot, amikor nem hallgatunk a belső hangunkra. Mikor elfelejtünk bízni önmagunkban. Mikor nem húzzuk meg a határainkat. Mikor nem követjük a vágyainkat. Már azt sem tudjuk, mik is azok!  

A mai cikkem rendhagyó. Lehet felkavaró. A képzelet szüleménye, vagy előző életekből hozott emlékek, esetleg a kollektívából lecsatornázott sorsok? Nem tudom én sem. Talán provokálni akarok. Felébreszteni, megrázni, hogy halló, ébredj! Ébredj öntudatra! Ébredj rá, mi mindent tagadsz el és le, és milyen távol vagy önmagadtól! Legyen elég! Nézz tükörbe, nézd meg ki vagy! Valódi, csodás önmagad! 

Vakon botorkál, nem tudva mi veszi körül. Csak a sötétet látja, a szagok, színek, hangok csak szűrve jutnak keresztül a durva vászon anyagon. "Mehetek erre?" - tapogatja lábfejével a talajt és a környezete rángatja folyamatosan, össze-vissza kapja az instrukciókat. Jobbra, most balra, nem mégsem arra. Lehunytam a szemem és figyeltem, milyen érzések kerítenek hatalmukba. Mit mond nekem ez a kép?  

Félek. Bizonytalan vagyok. Nem bízhatok magamban. Nem tudom mitévő legyek. Össze vagyok zavarodva. Nem látok, nem hallok, csak a zsák van és sötét, és minden, ami körülvesz olyan képlékeny. Nem tudom mi az, amit érintek. Nem tudok hihetek-e magamnak? Kiszolgáltatott vagyok. Kicsi. Gyenge. 

Minden alkalommal, amikor valaki kétségbe vont gyerekként (vagy felnőttként), az zsák a fejemre.  

Mikor meséltem, mi történt velem, mit láttam. És a felnőttek azt mondták, képzelet. Kitaláltam. Nem úgy van. Mikor hallottam valamit, és letagadták.  

Abúzus. Abúzus gyerekként. Csak egy érintés akár. Csak egy rosszkor kimondott mondat. Nem feltétlen kell, hogy aktus történjen. Egy olyan korig eltartó fürdetés, amikor a gyermek már nem szorul segítségre... Egy közös birkózás, játék során adott testi reakció. Egy alvás alatt történő öntudatlan kézmozdulat. Egy életre beleég.  

Kihez fordulhatok? Nem is értem mi történt, csak érzem, hogy nem, ez nem jó. A gyomrom görcsben, a szemem könnyezik. Inkább csendben maradok. Apa nem szól hozzám. Haragszik. Rossz kislánya vagyok. Mit tettem? Elbújok. Anya kérdez, de nem válaszolok. Sokáig. Hetekig. Nem akarom, hogy ő is haragudjon. Végül remegve, dadogva elmondom, amit én sem tudok, csak félek, és össze vagyok zavarodva, és kiabál, és apával is kiabál, és apa is kiabál, és leszidnak, hogy hazug vagyok, és mocskos, és szégyelljem magam. És többé nem beszélek róla. Odaadom magam minden férfinak. Csendben. Ilyenkor szeretnek. Ilyenkor nem kiabálnak velem. Látom, hogy tetszik nekik a testem, hogy örömet okozok, és örülök. Örülök, hogy szeretnek. Egy percig. Nem érzek semmit. Nem fáj, nem élvezem. Képtelen vagyok az orgazmusra. Mi a baj velem? Mi a hiba? Félek elmondani. Tettetem, nem akarom hogy elhagyjanak. Van pár cisztám. Mindig megműtik, de visszanőnek.... 

Úsznak szemem előtt a képek, mint a filmtekercsek. Régi filmek. Zajos, kattogós, reflektorral a vetítővászonra. Sötét moziterem, harmincas évek. Premier. 

Vakvágányra futott élet. Orvos lett. Híres, neves professzor. Vitte tovább a családi hagyományt, méltó lett apja nevére, ki büszkén és csendben ül az asztalfőn. Nem lehet neki ellentmondani, nem lehet véleményt nyilvánítani. Ő már egy ideje nem is próbálkozik ezzel. A villa a bal oldalon, a kés és kanál a jobbon, tökéletes párhuzamban. A rádió gombja hét órakor elcsavarva, szólnak a hírek. Mindennek megvan a maga helye, rendje, ideje. Ezt hívjuk biztonságnak. Ehhez tartjuk magunkat. Rend-szer. Régebben művész szeretett volna lenni. Irtózott a vértől, és minden alkalommal a hányinger kerülgeti, mikor egy balesethez hívják. Már nem emlékszik, de gyerekként verseket írt. Sok-sok verse volt. Egyszer megmutatta az apjának, aki hatalmas pofonnal díjazta. Azóta nem ír. Elvett egy szomszéd lányt feleségül. Süt, főz, rendes asszony. Hogy szerette-e? Tisztelni megtanulta az évek során. Elfojtott vágyak. Elfojtott álmok. Elfojtott érzelmek.  

Zsák a fejen.  

Borzasztó volt olvasni az 1984-et. Irtóztam a patkányoktól.  

Hányan járunk zsákkal a fejünkön?  

A tojásos rántottát szeretem, vagy a sajtos omlettet, esetleg a tükörtojást? Csend van. Apa meghalt, mégis tovább szónokol a fejemben, de... Mintha könnyebben lélegeznék. Elmúlt a szívritmuszavarom. Egyik nap sétáltam, és ahogy befordultam a sarkon megláttam egy plakátot: gitároktatás. Sose csináltam ilyet, könyvelő lévén a hirtelen ötletek távol állnak tőlem, de felhívtam a tanárt. Másnapra megbeszéltünk egy találkozót. Ahogy leültem vele, kezembe vettem a hangszert és megpendítettem a húrokat, valami fájdalom belémhasított és elkezdtem zokogni. Nem is értettem, bocsánatot kértem, el akartam menni, megfogadtam, többé ide sose jövök, de a tanár csak ült csendesen, és lassan elkezdett játszani. Szipogva hallgattam az akkordokat, és egyszer csak egy repedés keletkezett a zsákon.  

Meghallani a belső hangot. Figyelni rá. Hinni magamnak. Sok apró repedést okoz azon a fekete, nyamvadt zsákon. És meglátom a napfényt. Életembe először. Vakító de meleg, és ennél szebbet el sem tudok képelni. És meglátom a fákat, a gyümölcsöket, és ezerféle szín és szag áramlik felém. És térdre rogyok és zokogok a boldogságtól vagy a fájdalomtól, nem is tudom, és dühös vagyok, eddig miért nem éltem, és milyen sokat elvesztettem... És hálás vagyok, mert látok, végre látok. 

Boldog akarsz lenni? Azt akarod, hogy legyen egy kapcsolatod, ahol szeretnek, ahol viszont szeretsz? Ahol megvan a kötődés ,de szabad is vagy? Ahol értékelnek, megbecsülnek? Ahol van miért? Van cél és napsütés, és vidámság, és nevetés?

• Én olyan szerencsétlen vagyok! Engem senki sem szeret! Egyedül fogok meghalni. Mi a baj velem? Mondd meg, mit csináljak? Hogyan éljek így? Segíts!

És jönnek a kérdések, tanácsok. Jön a segítség a környezettől.

• Mi az, ami feltölt? Mit szeretsz csinálni?
  • Olvass, tanulj, keress hobbikat!
• Csatlakozz csoportokhoz!
• Járj közösségbe!
• Menj el önismeretbe!
• Kérj segítséget!”

És mi a válasz? Az esetek nagy többségében, mi a válasz?

• Ó, nekem már mindegy. Én ebben nem hiszek!. Úgysem változik semmi! Az élet igazságtalan. Te is biztos unsz már engem, hogy folyton ezt hallgatod tőlem!

Kezdtedben….

• Nem, dehogy is! Mindnenkinek vannak rosszabb időszakai. Ne légy elkeseredve!
• De te nem értheted, nekem milyen rossz. Engem senki sem szeret. Én mindenkinek a terhére vagyok.
• Hogy mondhatsz ilyet! Te kedves vagy és okos, és én nagyon szeretlek!
• Csak azért mondod, hogy megvigasztalj és hogy ne kelljen tovább hallgatnod. Tudom, hogy nem szeretsz! Hogy is szerethetnél egy ilyen rakás szerencsétlenséget? Engem mindenki elhagy!

Pár hónap után….

• Azt mondta, szeret! Azt mondta, kedves és okos vagyok! Mégis elhagyott! Miért ilyen gonosz a világ? Mit rontok el? Mi a baj velem?

Ismerős párbeszéd? Tapasztaltál valaha hasonlót? Vagy nem te, de az ismerősödnek az ismerősének az ismerőse lehet mesélt ilyenről.

Ha valaki ennyire rosszul van, ennyire el van keseredve, miért nem kér segítséget? Miért nem VÁLTOZTAT? Miért nem TESZ, CSELEKSZIK? Mi akadályozza meg benne?

A játszma. Ez egy játszma két fél között. Sajnáltatom magam, ezáltal FIGYELMET, ODAFORDULÁST, GONDOSKODÁST, TÖRŐDÉST, SZERETETET kapok. Azt tanultam meg, akkor figyelnek rám, ha valami baj van. És mivel mindenkinek szüksége van a figyelemre, ezért ezt működtetem.

Miért nem változtatok? Miért nem cselekszem? Mert akkor elveszik a játszmám. Akkor valami új dolog történik, amit nem ismerek. És az ismeretlen mindig bizonytalan. Félelmetes. Nem tudom, hogyan kezeljem, hogyan reagáljak rá. A játszma ismerős, biztonságos terep. Nem igényel energiabefektetést. Kiszámítható.

A játszmában minimum két fél van és mindig van egy nyereség. Egyfajta kielégülés. Panaszkodom, és figyelnek rám. Megnyugodtam, törődnek velem. A másik oldalról pedig én lehetek a jó, a megmentő, az okos, a megértő. Egészen addig, míg meg nem unom ezt a szerepet. A játszma csak úgy működik, ha mindkét fél partner benne.

• Én olyan szerencsétlen vagyok! Engem senki sem szeret!
• Igazad lehet.

Ebben az esetben vélhetőleg véget ér a játszma, a B személy nem ment bele. Nem adta meg azt az ingert, amire A-nak szüksége lenne.

Persze lehet, A nem adja fel, és tovább mondja, tovább piszkálja B-t, hátha kiváltja a megfelelő reakciót. Ha ez mégsem sikerül, keres magának egy másik B-t.

Milyen további “nyereségek” adódnak az önsajnáltatásból? Talán a legszembetűnőbb az, hogy ha mindig mások, meg a sors, és az élet, és a szomszéd a hibásak, és nem mi, akkor nem kell felelősséget vállalnunk. Ez egyfelől roppant kényelmes pozíció, másrészről viszont teljesen kiszolgáltatottá teszi az embert. Az az érzés társul hozzá, hogy “képtelen vagyok”, “nem vagyok elég jó”, “nem érek semmit”. Nincs energiája, nincs tisztában önmagával, nincs tisztában az erősségeivel, képességeivel.

Hogy lehet ebből kilépni? (És ez nem csak a játszmákra, nem csak erre a fenti példára érvényes)

Úgy tűnik, úgy vagyunk bekalibrálva, hogy akkor lépünk valami “radikálisat” amikor már kellően rossz, kellően szorít, kellően fáj. Amíg csak kicsit, amíg kibírható az állapot, addig köszönjük, jól vagyunk a komfortzónánkon belül is. De ha elhatároztuk magunkat, SEGíTSÉGGEL. Persze ilyenkor is megtörténhet, hogy jó, majd kérek segítséget. De nem tudom kit. Senkit sem ismerek. És eltelik újabb fél év.

Aztán megint szorít… Jó, jó, most már tényleg kérek segítséget. Be is jelentkezem, el is kezdem, de….

Megint eltelik fél év… Hisz nekem még egy pszichológus, coach, családállító stb sem tud segíteni. Ennyire reménytelen eset vagyok.

Aztán a sokadik fél év után végre, talán, el tudok valaki mellett köteleződni, és akkor elindulhat a változás.

Másik verzió, hogy “inkább megoldom egydül”. Nem állítom, hogy nem lehet. De nagyon nagyon nagy tudatosság kell hozzá. Az kell, hogy rá tudjak nézni kívülről is a múködésemre. Fel tudjam ismerni a mintákat. Észrevegyem, hogy “hohó! Mit is csinálok?” “lehet ezt másképp?” “Lehet az állítás ellenkezője is igaz?” Az kell, hogy objektíven tudjam nézni magam, és visszajelzéseket adjak önmagamnak. “Igen, most megint azt mondtam hogy nekem ez nem megy. Sajnáltattam magam. Értem. Minden oké. Legközelebb hamarabb észreveszem és abbahagyom.”

Ma, mikor felmerült bennem ez a téma, eszembe jutott egy video, ami egyrészt vicces is, és kicsit karikatúraszerű, másrészt tartalmaz némi igazságot.

Fogadjátok tőlem szeretettel.

Akik nem tudnak angolul, azoknak leírtam a párbeszéd zanzásított változatát.

Attól félek, hogy élve eltemetnek egy dobozba, és ettől teljesen bepánikolok.

Volt valaha, hogy valaki megpróbálta élve eltemetni egy dobozba?

Nem, de folyton erre gondolok. Ugyanez van a liftnél, vagy bármi doboz jellegú dolog esetében.

Azaz klausztrofóbiás?

Igen, mondhatjuk.

Rendben. Két szót mondok most, és kérem nagyon, nagyon figyeljen rá, aztán építse bele az életébe.

Hm… Leírjam?

Hát, ha ez önnek kényelmes! Ez csak két szó, a legtöbb ember meg tudja jegyezni. Készen áll?

Igen.

HAGYJA ABBA.

Tessék?

HAGYJA ABBA!

De… mit akar ezzel mondani?

Tudja, ez nagyon érdekes. Két szót mondtam csupán, és el nem tudom mondani, hány embertől hallom ugyanezt a választ viszont. Tudja ez nem yiddishül van. HAGYJA ABBA.

Szóval…. Csak hagyjam abba?

Na látja!

De, de nem tudom. Gyerekkorom óta…

Nem, nem, nem megyünk ebbe bele. Csak hagyja abba.

Mielőtt elolvasnád a következő sorokat, nézd meg a videót! Szánd rá ezt a pár percet. Legyél velem ebben a 10 (7 + 3 ) percben. 

Figyeld meg,! Mennyire mást fognak jelenteni a sorok! Mennyire más lesz, mintha csak rákattintanál a cikkre, elolvasnál 1-2 szót és rohannál tovább. Figyeld meg milyen érzések jelennek meg benned!

Egy zongora. Két idegen. Négy kéz. És megszületik a zene.

Figyelem. Empátia. Jam csak úgy tud születni, ha rezonálunk a másikra. Érezzük a dallamot, a ritmust, a másik szándékát.

Nézd csak meg! Honnan tudhatja az egyik ember, a másik milyen dallamot fog játszani? Fel vagy lemegy a skálán? Mikor tér el? Mikor lassít, mikor gyorsít?

Hogyan tudunk ilyen tű pontosan a másik lelkére hangolódni fél perc alatt?

Mikor két ember leül beszélgetni, és őszintén FIGYELNEK egymásra… legyen szó akár a coachingról, vagy egy szerelmespárról, mikor egymás gondolatát is kitalálják, befejezik egymás mondatait, vagy akár a táncról, ahol a partnerek tökéletes összhangban vannak, hiába nincs megkoreografálva előre minden lépés… Csoda születik. Ez az érzés, ez az EGYség érzése. Ez annak az érzése, hogy valaki lát bennünket. Megért. Elfogad. Ismer. Annak az érzése, hogy jó helyen vagyunk. A MOST érzése. A pillanat tökéletes megélésének érzése. A szeretet érzése. Az öröm érzése. A könnyedség érzése. A FLOW.

Ebben az érzésben tudunk töltődni. Gyógyulni. Ebben a kreatív, alkotó, teremtő közegben.

A zene erre kiváló „bizonyíték”. Kézzel fogható. Nem csak érzem azt, ami két ember között zajlik, hanem hallom is, külső szemlélőként élvezem is ennek az egységnek a gyümölcsét.

Intimitás. Már-már szentség.

Olyan, mint mikor hosszan, perceken át belenézel a másik szemébe. Próbáltad már? Hirtelen meztelennek érzed magad. Kiszolgáltatottnak. Hirtelen megáll az idő. Beengedhetem magamba? Befogadhatom a lelkembe? Hagyhatom, hogy meglássa önvalómat? A félelmeimet, a kétségeimet, a szomorúságomat, az örömömet, a vágyaimat? Bízhatok benne? Mennyi, mennyi érzés, pedig nem csinálunk semmi mást, csak állunk egymással szemben. Csak nézünk. Tükröződünk. És egyszer csak leengedjük a falainkat. Egyszer csak ott vagyunk, játszmák és hazugság nélkül. Két pőre lélek. Te benned, én bennem, vagy fordítva? Már nem is tudjuk. Te vagyok én vagy én vagyok Te? Mi vagyunk.

Hasonlítsd össze ezt az érzést a mindennapokkal. Ezzel a fura, kifordult, felgyorsult világgal, ahol pont ez a figyelem veszik el. Ahol rohanunk A pontból B pontba, ahol online vásárolunk, online dolgozunk, ahol online ismerkedünk, ahol heteket csetelünk anélkül, hogy egymás hangját hallottuk volna. Milyen minőségű kapcsolódás jöhet létre? Milyen figyelem? Hány ezer karaktert kell leütni ahhoz, hogy megközelítsük e között a két férfi között percek alatt létrejövő tökéletes harmóniát?

És vajon kapcsolódom-e magamhoz? Hogyan kapcsolódom magamhoz? Én és Én lehetünk-e EGYségben? Vagyok-e EGYségben? A tengelyemben? Ez az önmagammal való tökéletes kapcsolódás okozhat-e ugyanolyan örömöt, boldogságot, szeretetet, mintha egy másik emberrel tenném? És ha IGEN, akkor hogyan változnak a vágyaim, a SZÜKségleteim ebben az érzésben? Mi történik a ragaszkodásaimmal, a függőségeimmel, a KÖTődéseimmel? Hová tűnik a harag, az elvárás, a bizonytalanság, a szorongás a megjelenő békében? Hová tűnnek a sebeim? Hová tűnik a múlt fájdalma? És ebben a szeretetteli kapcsolódásban, önmagamaból önmagam felé, vajon még mindig csak ÉN és ÉN vagyunk? Vajon nem Én és Minden? És ha Én Minden is vagyok, akkor Te is vagyok. És Ő is. És többé már nincs HIÁNY, nincs KELL, nincs üresség, mert bennem vagy. Velem vagy. Itt vagy. A részem vagy.  

Te sem érted, miért gond egyeseknek, ha olyan jóban vagy anyukáddal? Téged is bosszant, hogy bizonyos nők, vagy férfiak elvárják, hogy saját lakásod legyen 30+ évesen? 40+ évesen? Hogy kérdőre vonnak, miért nem élsz még egyedül? Gazdaságilag egyáltalán nem éri meg! Főleg ilyen albérletárak mellett. Te sem akarod kidobni a pénzed, igaz? Majd elköltözöl, ha…

Gilmore Girls, avagy anya a legjobb bartánőm

Emlékszel a Szívek Szállodájára? Te is irigyelted őket, hogy de jó nekik? Te is ilyen klassz anya-lánya kapcsolatot szerettél volna? Egy anyát, akivel mindent meg lehet beszélni, aki fiatalos, és menő, és a legjobb barátod? Aki tud minden titkodról, akivel együtt vagytok a világ ellen, a kanapén kucorogva, és jégkrémet majszolva, míg csak a mosolyotok nő, és nem a testsúlyotok?

Szomorú hírrel jöttem. Csudába a pszichológiával! Igazi mítosz romboló! De sajnos nem hogy nem egészséges egy ilyen szimbiotikus kapcsolat 2 éves kor után, de egyenesen káros. Most persze lehet, felháborodsz, hogyan mondhatok ilyet? Megfeszül a tested, érzed, eláraszt a düh. Én ne akarjam megmondani, milyen kapcsolatod legyen anyukáddal! Én ne akarjalak elválasztani tőle! És ha így érzel, akkor meg is ragadtad a lényegét a dolognak. Mert a leválás nem egyenlő az elválással! A kettő között hatalmas a különbség.

Anyukád sose lesz a legjobb barinőd! Anyukád az anyukád. „De hát nekem az!” – mondhatod és én szomorúan sóhajtok, mert látom, hogy ez fájni fog.

Oké, legyen. Mondjuk azt, ez egy teljesen rendben lévő dolog. Elfogadom, hogy így érzel. Elfogadom, hogy most odarohannál hozzá, átölelnéd, és azt mondanád, „anya, én nem akarlak elveszíteni! Anya, te vagy számomra a legfontosabb!” Nem sorolom a pszichológiai tanulmányokat, írásokat, adatokat, bizonyítékokat miért fontos a leválás, miért NEM barát anya, miért NEM barát apa, maradjunk egyszerű, hétköznapi szinten (hisz a kivétel erősíti a szabályt, és Te lehet pont az a szerencsés kivétel vagy!). Maradjunk a saját tapasztalatnál, saját logikával.

Anya mindent tud….

Kérlek válaszolj magadban a következő kérdésekre.

Miért? Miért kell anyukámnak minden titkomat tudnia?

Lehet-e titkom előtte? Vannak titkaim (bárki előtt)?

Lehet én határom?

Mondhatok nemet? Tudok nemet mondani?

Tudom ÉN mit szeretnék, vagy azt teszem, amit mások szeretnének tőlem?

A barátság az egy egyenrangú viszony…

Tudok anya titkairól? Például azt is elmeséli, apával milyen sűrűn vannak együtt? Hányszor van orgazmusa? Milyen piszkos fantáziái voltak (igen, akár ezt is megbeszélhetik a nők egymás között). Elmeséli, hogy egyszer megcsalta? Hogy miért dühös rá? Hogy magányos-e mellette?

Gyerekként akarok én ezekről tudni???

A frászt! „Fúúúj, anya és apa nem csinál OLYAT!” hangzik akár a felelet egy felnőtt ember szájából is. Ha nem mondja el, ő nem avat be minden titkába, neki lehet titka, csak nekem nem, akkor az milyen barátság? Milyen egyenrangú viszony? Ha viszont elmeséli, akkor hogyan viszonyuljak hozzá, mint anyához, mint ahhoz a személyhez, akinél menedéket lelek? És hogy viszonyuljak apához, hogy nézzek rá ezek után tisztelettel? Hogy lássam benne az erős, megbízható férfit, a támaszt? Valahol, valamikor választanom kell. Valahol, valamikor el kell döntenem, kinek az oldalán állok, kivel vagyok én egy csapat: anyával, vagy apával? És ez a választás megmérgezi a másik szülővel való kapcsolatomat.

Hogyan hat anyával való szimbiotikus kapcsolatom a magánéltemre, a párkapcsolatomra?

Anyának mindent elmesélek. Együtt járunk vásárolni, moziba, még együtt is bulizunk. Elmesélem neki, hogy vagyok a párommal, milyen boldogok lehetnénk, de… Olyan furán viselkedik néha! Szinte féltékeny. Az utóbbi időben morog, hogy „már megint anyáddal vagy”? Nem vele beszélem meg a félelmeimet, aggodalmaimat, úgysem értené. Meg hát, hogyan is mondhatnám el, mi bánt, ha pont vele vannak gondjaim! Anya meghallgat. Ő is mondja, ez nem jó így. „Nem is érdemel meg téged ez a férfi! Nem értékeli, milyen csodálatos vagy! Nem látja azt, amit ÉN!” Igen, anya lát, anya mindent lát. Ő ért engem.

Csakhogy nem anya a párod!

Hol van helye a párodnak az életedben, ha az anyukád teljesen betölti azt?

Hogy oldjátok meg a kettőtök közötti konfliktusokat, ha nem neki mondod el, hanem anyukádnak?

Mikor tudsz Te figyelni rá?

Mikor tudsz vele lenni?

Hányan éltek valójában együtt? Csak Te és a párod, vagy az ágyatokban ott fekszik melletted anyukád is?

Lehet szeretetteljes kapcsolatod anyukáddal úgy, hogy közben nem olvadtok össze? Lehet némi távolságot tartani? Lehet „csak” az anyukád? Lehet saját életed?

…….

Késői kirepülés a fészekből, avagy mikor 25 éves kor után is a szüleiddel élsz

Anyával, apával csak együtt élünk, nem zavarjuk egymást a mindennapokban.

A szülő számára mindig gyerek maradsz. Hova mentél? Kivel mentél? Mikor jössz haza? Mit csinálsz? Van-e tiszta alsógatyád? Ne csináld ezt! Ne csináld azt!... Kisfiam/kislányom, ez nem neked való!

Telnek az évek, elmúltál húsz, elmúltál harminc. Majd elköltözöm, ha… De már negyven vagy, lassan ötven. „Szeretnék gyereket egyszer.” De egy párkapcsolatod sincs. Vagy csak kalandok. Egyre kevesebb, mert a másik nem egyre nagyobb elvárásokkal jön. Egzisztencia! Fix munka, célok, saját lakás! Nem értik, hogy te milyen nagyon nehéz helyzetben vagy! Nem értik, hogy a jövedelmed nem elég! A körülmények…

Pedig Te vágynál egy társra! Intimitásra. Elképzeled, hogy a kedveseddel összebújtok, meztelenül flangáltok a lakásban, ha úgy adja kedvetek, együtt készítitek a vacsorát és közben belecsókolsz a nyakába. De a realitásban egyszer csak betipegne anyuka, kinyitná a hűtő ajtaját, arrébtolná a párod popsiját a pultról és vágna egy szelet kenyeret.

Úgyhogy nem, hozzád nem lehet menni. Mégis mit gondol? Majd… majd ha elköltözöl. Ezt jobb, ha mindenki megérti!

Te nem mutatod meg magad (nem is tehetnéd, ha akarnád sem, és Te igenis akarod, de hát… meg lehet érteni, nem? Így nem lehet), nem engeded be a másik embert az otthonodba. Valójában kizárod a másikat az életed egy részéből… Cserébe mész. Mindig mész. Feltéve, ha a partner nem hasonló körülmények között él. De úgy nem működne az egész, nem? Hogy lehetnétek együtt, ha te is 30+, ő is 30+ és mindketten szülőkkel éltek? Persze neki könnyű… Jobb anyagi háttérből jött, támogatták a szülei, örökölt egy fél lakást mikor meghalt a nagyi, és csak a másik felére kellett felvennie 20 évnyi hitelt. Meg karrierista, meg nem is tudom… Szerencsés. Igen, ő szerencsés.

De valahogy ahogy haladunk előre az időben, a lehetséges partnerek elmaradnak. Vagy nem úgy érnek rá… Mindig a „kölykükkel” vannak, nem veled. Az első pár hónap jó volt, izzott körülöttetek a levegő, éhes volt és mohó! De mostanában sose ér rá, fáradt és mintha… Igen, mintha beleunt volna. Pedig az elején gondoskodott, kiszolgált, a kedvedet kereste. Könnyű volt és kényelmes. Azóta viszont elégedetlen, hisztizik, hogy keress lakást, hogy menjetek el kettesben valahova végre, keress más munkát. Azt mondja, nem kell neki még egy gyerek. Egy felnőtt gyerek!

És eltelik újabb év, és még kettő… Régen jobb volt. Könnyebb. Már nincs kedved TENNI. Nincs kedved megmozdulni. Bezárkózol. Nem akarsz több fájdalmat, több csalódást. Nem akarsz másoknak megfelelni, mások elvárásai szerint élni. Igazából… nincs is szükséged senkire, te jól vagy így, jól vagy önmagadban, önmagaddal. Inkább lesz egy kutyád. Ők hűségesek, ők nem hagynak el, nem csalnak meg, nem bántanak. Ők mindig örülnek, ha látnak, nem veszekednek. Ha hívod őket, odajönnek, és 10 év után is ugyanolyan boldogan csóválják a farkukat, mikor megsimogatod őket.

Persze ez utópia! Látomás. Nincs is igazam. Felnőtt vagy. Te felnőtt vagy! Igenis felnőtt vagy, nem számít, hogy kivel élsz!

…..

Mi különbözteti meg a gyereket a felnőttől?

Itt és most nem konkrét válaszokat szeretnék adni. Nem szeretném elmondani ÉN mit gondolok. Inkább csak pár kérdést teszek fel neked, ami elgondolkoztathat, és továbblendíthet.

Hogyan reagálsz dolgokra? Impulzívan, lendületből, vagy átgondolva?

Hogyan reagálsz, ha nem kapod meg azt, amit szeretnél? Hogyan reagálsz az elutasításra?

Mit jelent számodra az adott szó, egy ígéret? Mit teszel, ha nem tartod be?                                                 

Mennyire jellemez a sértődékenység? Mennyire jellemez a düh? Mennyire jellemez a tehetetlenség érzése? Mennyire érzed magad a körülmények áldozatának? Mennyire érzed, van irányításod a sorsod felett?

Mennyire tartod tiszteletben a másik ember igényeit, vágyait? Mennyire figyelsz ezekre?

Hogyan kezeled a konfliktusokat? Megbeszéled, átbeszéled a nézeteltéréseket, esetleg a beszélgetés kimenetétől függően változtatva addigi szokásokon, vagy egyáltalán nem mész bele, elvonulsz, elérhetetlenné válsz, gosthingolsz?

Hogyan kezeled a változást? Mersz új dolgokba, bizonytalanba belevágni? Mennyire tartasz ki egy cél mellett? Mennyire tántorítanak el az aktuális nehézségek? Haladsz tovább és küzdesz, vagy azonnal feladod és más irányba mész?

Mennyire tervezel előre? Mennyire jellemző hogy a mának élsz (nem megéled a pillanatot!)?

Egy buli, egy kaland, egy izgalmas tevékenységért borítanál-e egy megbeszélt, ám kevésbé érdekes programot?

Van-e megtakarításod? Ha megtetszik valami amit látsz, azonnal megveszed? Mielőtt vennél valamit, átgondolod-e, összehasonlítod-e más termékkel, utánajársz? Mennyi olyan dolgot veszel, amit egyszer, maximum kétszer használsz?

Figyeld meg a válaszaidat! Figyeld meg, azok a reakciók inkább felnőttre, vagy gyerekre jellemzőek. És ha gyerekre… Ha úgy érzed, „a fenébe, tényleg olyan vagyok, mint egy nagy gyerek”, akarsz változtatni? Akarsz tenni magadért? Akarsz fejlődni? Akarsz felnőni? Vagy így szép az élet?

Abban hiszek, hogy a szeretet és az empátia az, ami végül gyógyít. Az elfogadás. Feltétel nélkül. Elvárások nélkül. A megtartás. A biztonság. Akkor erős leszel. Akkor Te is képes leszel elfogadni magad. Szeretni magad. Csak ennyit tudok neked adni. Másom nincs. Nincs varázspálcám, bölcsek kövem, nincs mindenre választ adó lexikonom. Senkinek sincs. A figyelmem van. Az odafordulásom. A szeretetem.

Érezted már, hogy valaki rád figyel? Ténylegesen figyel? Lát? Nem címkéz, nem alkot véleményt, nem mondja, “szedd már össze magad!” Persze néha erre is szükség van, egy pofonra, egy ébresztőre! Egy “sokk” élményre. De mikor a padlón vagyok, mikor nincs erőm felállni, mikor csak az akadályokat látom és minden sötét és nehéz és egyszerűen nem megy, “Hát értsd meg, hogy nem megy!!! Ehhez, kevés vagyok!!! Kicsi vagyok!”, akkor mindenre van szükségem, csak arra nem, hogy okoskodj. Vagy elmond, miért is SZAR az, amit csinálok. Meg HÜLYEség. Nem akarom annak érezni magam. Nem akarom, hogy elmond, miért ROSSZ az út. Vagy ÉN. Csak az kell, hogy átölelj. Csak az kell, hogy ott legyél velem. Hogy érezzem, nem vagyok egyedül. Hogy érezzem, ÉRZEL. És Te csak állsz, és velem vagy. Ha hisztizek, ha üvöltök, ha sírok, ha kiabálok, ha veszekszem. Csak vagy. Elfogadsz. Nem löksz el, nem taszítasz el, nem dobálod rám a sértéseket, nem döfsz belém, csak tartasz míg kitombolom magam. Szeretettel. Feltétel nélkül. És akkor lassul a légzésem. Akkor rád tudok mosolyogni és a szemedben látom tükröződni a mosolyom. Magamra mosolygok általad. Mert nem rád haragszom. Nem a páromra, a főnökömre, a sorsra. Csakis magamra. „Csalódtam. Kudarcot vallottam. Félek. Félek azzá válni, aki szeretnék lenni. Félek, nem válok azzá, aki szeretnék lenni. Félek, ha mégis azzá válok, az nem az, amit apám szeretne. Vagy anyám. Nem leszek elég, elég jó, elég megfelelő, elég bátor, elég kedves, elég … ELÉG! Félek, hogy egyedül leszek. Magányos. Félek, hogy társsal leszek. Magányos.” És Te odavezetsz… Oda, ahhoz az énrészemhez, aki fél, aki szomorú, aki dühös, aki rossznak és kevésnek érzi magát. Megmutatod nekem ki ő, és hol találom. És megtanítod őt szeretni. Gyógyítani. Általad gyógyítom magam. A Te biztonságodban, a Te tükrödben, általad, rajtad keresztül. Önmagam.

Számomra ezt jelenti a coaching. Ezt az érzést Közted (mint kliens, mint barát, mint útkereső) és köztem (mint coach, kísérő, útitárs, támogató között). A coaching nem előre meghatározott forgatókönyv, nem egy tanterv, kijelölt pontok követése. A coaching Te meg én, kettőnk egymásra hatása, ahol a folyamatot ugyanúgy alakítod Te, mint én. Egy zenemű, egy tánc. A coaching mély kapcsolódás. Akár csak pár órára találkozunk, akár pár hónapra.

Kövesd az elbeszélő fejlődését az önelfogadás és gyógyulás útján, ami inspirációként szolgálhat a hasonló helyzetben lévőknek. 

- Itt ültél velem szemben…

- Igen, emlékszem. Emlékszem arra az összetört, szürke emberre. Színek nélkül. Mosoly nélkül. Csak a fájdalom volt velem.

- Szégyellted magad, és haragudtál…

- Magamra. Vádoltam magam, hogy milyen hülye voltam, és ostoba, hogy megbíztam és szerettem. Vádoltam mindenkit, csak őt nem. Ő nem lehet hibás, ő csak…

Beteg, elfojt, nem tudja…

Ebben akartam hinni. Utolsó reménysugaram volt, hogy majd ráébred. Hogy egyszer csak megváltozik, és … Akkor nem lesz hiábavaló minden addigi.

- De nem változott. Elment. Végérvényesen. Igaz?

- Néha jelentkezett. Azt hittem, na most! Majd más lesz. Persze nem. Csak arra volt jó, hogy újra és újra feltépje a sebet.

Én közben titkokban kerestem őt e végtelen Budapest utcáin. Arra járkáltam, emerre már ő is megfordult. Van pár utca ilyenből.  Talán, lehet, épp akkor fordul be a sarkon… Sose találkoztunk, de szorongtam, mi van ha véletlen összefutunk? Mit mondok majd? Mit keresek itt? Mégis reménykedtem…. De ha mással van? Mit fogok érezni? Ezer verziót lefuttattam.

A rabja voltam, megszállottja. Amint kinyitottam a szemem, az ő neve ugrott be, és este vele mentem aludni. Napjában 34567-szer jutott eszembe. És már idegesített. Hogy ott van, minden lélegzetvételembe. De ne, ne menjen el! Még maradjon. Legalább a fejembe. Annyira szép volt, annyira boldog voltam az elején.

- Milyen érzés volt a boldogság?

- Betöltő. Meleg. Sárga. Mint a nap. Vidám. Tele voltam energiával. A szám a fülig ért. Minden poénra tudtam reagálni, pörgött az agyam. Vicces voltam. Laza. Csábító. Kreatív. Játékos.

Szeretem magam ilyennek látni. Szeretem, ha elő tud jönni. Ő előhozta.

Könnyű érzés. Légies.

- Azt mondod, az elején. Mi változott?

- Valójában semmi. Sose akart. Csak nem akartam meglátni.

Jöttek a csendek. „Szükségem van, hogy magam legyek” – mondta. Napokig tartó én idők, mindenféle komunikáció nélkül. Nem létezett.

Kitért a kérdések elől. Egyszerű kérdések, semmi extra… Hogy telt a napod? Körülbelül ennyire faggató. Kikészített, hogy úgy éreztem, titkolózik. Mint utóbb kiderült, így is volt. Hazudott. Mással volt. De erre sokáig nem derült fény.

Mindig, amikor együtt voltunk, akkor kedves volt és aranyos. Figyelmes. Gyengéd. Udvarias. De mikor nem láttam…

Nem lehetett vele telefonon beszélni, mert… nem ér rá, munkahelyen van, otthon szobatárssal, boltban emberek között, buszon… Mással tudott.

Sose tudta, mikor jön újra… „Nem látom még a jövő hetem.” Nem tudtam előre tervezni. Csak a spontán alkalmak. Amikor épp jó neki.

Folyamatosan korlátokat állított fel, amik megkadályozták, hogy mélyüljön a kapcsolatunk, fejlődjön.

- Hogy reagáltál ezekre?

- Próbáltam megérteni. És… próbáltam elfogadni. Alkalmazkodni. Nem értettem, mi változott. Próbáltam a kedvében járni, mindenben. Többet adni, türelmesebb lenni, nem szólni, hallgatni. Kedves lenni, odafigyelni. Adni, adni… Hátha akkor elég jó leszek… Hátha akkor kellek. Úgy éreztem, rossz vagyok. Kevés vagyok. Úgy éreztem, mintha ezek a csendek büntetések lennének.

- Ismerős volt ez neked valahonnan?

- Persze. Gyerekkor. És ezt tudtam akkor is. De nem segített. Minél több döcögés volt köztünk, minél hosszabbodtak a rossz periódusok, a jók meg rövidültek, annál inkább vágytam rá, annál jobban lett rögeszmémmé.

- Mint a…

- Drog. Igen, függő lettem. Abszolút. Ő volt az én heroinom. Elvonási tünet, amikor a jó periódus is csak a túlélésre elég, közben a szar pedig nagyon szar. Kikészültem. Hiába láttam, mi történik, nem volt erőm kiszállni, megakadályozni. Tényleg csak a kemény drogfüggőséghez tudom hasonlítani. Teljesen kába állapot, elvesztettem önmagam. Nem volt önbecsülésem, nem volt értékem, semmim sem volt, csak ő, és a nélküle érzett szenvedés. A nem kellek érzés. A láthatatlan vagyok Ja, és persze közben próbáltam nem mutatni.

- Mi lett volna, ha mutatod?

- Attól féltem, hogy akkor elmegy. Ha jön a női hiszti.

- Hiszti?

- Igen. Felesleges dolgokon, értelmetlenül. Túlreagálva.

- Úgy érzed, túlreagáltad?

- Akkor úgy. Hogy nem lehet jogom azt érezni, amit érzek. A hasamban növekvő görcsöt és szorongást, amit ez a folyamatos bizonytalanság eredményezett. Hol kellek, és csodálatos vagyok, és kincs, és tejógmilyenjóveled, túljó! De amint kilép az ajtómon… mintha nem is léteznék. A ködösítések… Az azért nem akar ezt vagy azt csinálni, mert nekem az nem lenne jó, akkor én abban sérülhetek… Mekkora süket duma! Annyira kontrasztos volt az egyik és a másik oldal. A teljes odaadás és a teljes közöny. Egyszerűen választanom kellett. Vagy az egyikben hiszek, vagy a másikban, különben szétég az agyam. A szerelmet válaszottam… De az illúzió volt. És ezt a testem gyönyörűen jelezte.

Azt hittem, ezek a negatív érzek nem valósak. Neki akartam hinni, nem magamnak. Mert mindig nekik van igazuk… Tudtad? A nagyoknak � Gyerekként nem szoktam meg, hogy lehet éreznem. Hogy hallgathatok a testem jelzésére. Vagy mondjuk, hogy lehetek dühös. Hogy elmondhatom… Mert ha elmondtam, akkor…

- Mi volt, mikor elmondtad?

- Szeretetmegvonás. Csend. Sok csend. Sokáig. Elfordulás. Amíg bocsánatot nem kérek. Persze most már tudom, hogy a kapcsolatomban is a gyerek félelme volt bennem. Egy-két belémégett emléklenyomat. De ez a gyerek, ez átvette a hatalmat felettem. Uralt.

- A gyereknek a szülői szeretet az a túlélést jelenti. Legalábbis egész piciként. Gondoskodást, védelmet. Míg magáról nem tud. Kiszolgáltatott.

- Így érzetem. Ha megszólalok, elmegy, és meghalok. Persze ez kissé túldramatizáltan hangzik, de

- A felnőtt részednek?

- Hát igen. Neki. A gyereknek nem. És már látom ezt a gyereket. Már látom, hogy van, és fél. És szüksége van rám.

- Mi lett végül?

- Elhagyott. Egyik nap ott volt, másnap kaptam egy üzenetet. És akkor zuhantam megint a mélybe. Nincs drog…. Tudod, volt már ilyen. Kegyetlenebb. Igen, az nagyon kegyetlen volt.

- Ilyen kapcsolatod?

- Visszaeső voltam. Anonim társfüggők egyesülete. Van ilyen? „Sziasztok, Andi vagyok, AT, másfél éve tiszta.”

Nem akarok mélyen belemenni. Már elmúlt. Nagyjából. Már jól vagyok. Már nem félek. Annyira. Vannak színeim � De… Furcsa, mert nem most fáj. Nem a most-ban. Ha érted… De ha rágondolok, az akkori érzések bekapcsolnak. Tudod, mint mikor megérzel egy parfümöt és hirtelen előjönnek a 20 éve nem látott szerelmed képei, azok az érzések… Aztán hirtelen vágyat érzel, hogy felhívd, megkeresd. Honnan jön ez?  De az a fájdalom beleivódott a testembe. Ott a seb. Szinte láthatatlan. De én pontosan meg tudom mondani, hol található, mekkora, és hogyan szereztem. Te észre sem veszed. Most is érzem. Hideget a gyomromban. A torkom összeszorul. A mellkasom elnehezül. Pedig csak egy filmet nézek. Egy régi, kopott filmet.

- Miért tartottad fontosnak elmondani a történeted?

- Mert sokan vannak úgy, mint anno én voltam. Hisznek, remélnek egy illúziónak. Éveket töltenek el benne, egyre gyengülve, erőtlenebbül. Egyre kevésbé hiszik el, érdemesek a szeretetre. Pedig… Mindenki az.  Azért mondtam el, mert ha fáj, az nem oké. Ha bántanak, az nem validálható. @Tisza Kata Most c könyve jut eszembe. Nem tudom pontosan hogy szól, de valami olyasmi, hogy „Feküdtem a padlón, kést szegeztél a nyakamhoz. Felültem, mondtam, hogy ne bánts. Rámnéztél, és azt mondtad, szeretlek. És akkor visszafeküdtem, és hagytam, hogy szeress”. Ez belémégett a bántalmazó kapcsolatok kapcsán. Hányszor szegezik nekem a kést, hazudva, szeretlek?

És azért mondtam még el, mert azt a gyereket gyógyítani kell. Hogy tudd, érezhetsz haragot. És lehetsz megbántódva. Annak a gyereknek fáj. Annak a gyereknek szüksége van rád. Annak a gyereknek az kell, hogy ha elmondja, „vigyázz rám”, akkor átöleljék. Öleld át a gyerekedet.

És a függőség miatt. A görcs miatt. A depresszió miatt. És ki lehet belőle jönni. Lehet jól lenni. Lehet szeretve lenni. Lehet elégnek lenni. Önmagad lenni.

Sok mindenről hallgattam. Az apró részletekről. Csalásokról, hazugságról. Milyen mikor úgy érzed, kifosztanak. Érzelmileg. Mikor képtelen vagy befogadni bármit is. Mikor zokogva üvöltenéd, miért, miért, miért? Minden nap. A semmiből tör elő. Vezetés közben, mosogatás közben. Egyszer csak ott vagy és folyik a könnyed, a taknyod…. Mikor összekarmolod magad, hogy a fizikai fájdalom elnyomja a lelkit, mert nem tudod elviselni. Mert annyira igazságtalan, annyira méltatlan, annyira…

És nincs válasz.

És a legdühítőbb, hogy ezekután még mindig vársz, még mindig hiszed, visszajön. Mégis szeret. Mégis akar.

- Ott akarunk gyógyulni, attól, ahol megsérültünk.

- Hogy lehet elfogadni, hogy ő sose jön vissza? Sose gyógyít meg? Sose kér bocsánatot? Megölt és vígan éli az életét? Sokáig álmodoztam, hogy valahol véletlen összefutunk és majd…

De el lehet ide jutni. Megbékélni. Megbocsátani. Azt hiszem, leginkább önmagunknak. Van út erre � Kissé dzsungel, és kell egy machete, de…

Észrevettem, hogy mennyit címkézem magam. Szidom, azért mert fáj. Mintha a földön fekvőbe még bele is rúgnék. Elkezdtem erre figyelni, és máshogy bánni magammal. Mint a vízbe dobott kő…

-Egyre terjedő köröket vet.

-Másra is kihatott az életemben.

Még gondolok rá. Rájuk. Ritkán. Figyelem, hogyan reagálok. Most nehezebb volt, próbáltam minél jobban visszaemlékezni, belemenni, újra átérezni azt… Huhh, hát ez nem esett túl jól. De általában csak keresztülsuhannak a fejemen. Nincs megszállottság.

Egyéni coaching ülésre keress bizalommal.

Szétfeszít a hazugság. A hazugság, amivel önmagamat csapom be évek óta. Apróságokkal indult. Mindig azzal indul. „így is jó”, „Á, mindegy!”, „Majd máskor….”, „Nem is olyan fontos.” „Nem baj”. „Legyen, ahogy szeretnéd”.

Minden egyes apró mondat, mit önmagam megnyugtatására mantrázok. Minden mondat, ami akkor hangzik el, mikor lemondok a vágyamról, az álmaimról, mikor elhessegetem a negatív érzéseket, „Biztos rosszul érzem”, „Lehet túl nagyok az elvárásaim”, „Minek is nekem az a piros ruha? Olyan drága! Elég a turis is. Nem számít”.

Állj két lábbal a földön! Ne álmodozz! Mifelénk nem divat … ! Ilyen savanyú képet vágsz, pedig össze tehetnéd a két kezedet…. Minden normális ember örülne, ha…. !

Sose voltam normális.

Ragad a kezem, addig szorítottam. Izzad, csúszik. Egyre nehezebb megtartani ezt a pozíciót, egyre több erőfeszítés.

Nem értenek. Senki sem érti, mitől változtam meg ilyen hirtelen?

Ó, nem hirtelen történt. Évek óta rág belül valami, évek óta cipelem a terhet, de nem baj, elbírom, egy nagyobb és szentebb cél érdekében, minek társadalmi elvárás a neve.

Elvárják, jó anya legyek. Jó feleség, Csendes, tisztességes. Jó munkaerő, szorgalmas, megbízható. Szófogadó gyerek. Kitűnő tanuló. Rendes, tiszta, kultúrált. Néma. Szexi, de szolíd, Mária (Magdolna). Türelmes és lágy és visszafogott és alázatos. Bárány a bárányok között.

Meddig játszom, hogy bárány vagyok? Meddig bírom elviselni, csak azért, hogy közétek tartozzak? Meddig leszek jó feleség verve? Meddig leszek jó munkaerő megalázva? Meddig rejtem el tehetségemet, fiókba zárva? Meddig választom a vanília fagyit, pedig én a fekete erdőre éhezem? Meddig préselem magam 36-os ruhába, pedig L-es a méretem? Meddig mosolygok a számmal, hajtok némán fejet neked, Ó Atyám?

Megtanultam ülni, futás helyett, néma lenni, üvöltés helyett, lemondani, megvalósítás helyett. És már nem tudom hogyan kell. Ki vagyok én ennyi év után? Hova tűnt a láng, a vágy? Hideg hamu lettem.

Hol a főnixem? Honnan éledek újra, végre önvalómra? Hol kezdődik az élet, az energia? Miből fakad, miből terem? Hol keressem? Hogy keressem? Rohannék a dombon le mezítláb, hajam lobog a szélben, szabadon, szabadon, szabadon érezve! Érezve újra az ízeket, a szavakat, a szívemet. Érzem, hogy dobog. Majd kiugrik a helyéről szegény, nem szokott hozzá a boldogsághoz. Össze-vissza ver, de én csak szaladok, nevetve, kacagva, abban a bizonyos piros ruhába.

Ha magadra ismertél a történetben,

ha nem találod az utad,

ha már elfelejtetted, miért vagy benne a kapcsolatodban,

ha nem tudod merre, hogyan tovább,

ha beleragadtál a mocsaradba

keress meg, hogy segíthessek neked.

Régen mindig olyan elképzelésem volt a segítőkről, hogy ők valamiféle mindentudó bölcsek, tökéletesek, mindig mindent megértenek és tudnak és makulátlanok. Olyanok, mint kisgyerek számára az édesanya. Karjában megnyugszom, békét és szeretetet találok. Ő a minden, ő a csodálatos.

Furcsa így visszagondolni, mennyire naív elképzelés ez, de ha azt veszem figyelembe, hogy ilyen esetben a gyerek kapcsol be bennünk, és az ő vágyai, ideálja, működése, akkor igazából nagyon is logikus.

Közben persze teltek-múltak az évek, gyarapodott a tudásom önismeret terén. Először, mint kereső, aztán mint segítő.

A segítő nem tökéletes. A segítő nem a soha nem létezett édesanya (mert tévedhetetlen anyuka nincs. Nincs olyan anya, akinek ne lennének néha rossz napjai, ne lenne néha türelmetlen, vagy figyelmetlen, és van, hogy pont akkor ilyen, amikor az ellenkezőjére lenne szükségünk. Ember. Anya is ember.), vagy valamiféle szent guru. A segítő hús és vér. És hibázik a saját kis életében is, és fejlődik. Néha rosszul választ társat, néha dühös, néha elkeseredett, néha elveszett. És ez rendben is van így.

Én is változom és örömmel tölt el ennek a változásnak a szemlélése. Honnan jöttem, hova jutottam, mit tettem meg érte. Mostanában leginkább az életszemléletem az, ami átalakulás alatt van. Fejlődik, formálódik, kristályosodik. Érzem a bőrömön, érzem a mosolyomon, érzem a szívemben ezt a transzformációt és kisebb ujjongásokkal tölt el, mikor egy-egy konkrét helyzetben rajtakapom magam, hogy „Hohó! Máshogy reagáltam” és már nem tudatból, hanem zsigerileg. Átírtam egy mintát, egy rossz programot. És ez óriási sikerélmény. Mint segítő, láthatom a változást azon az emberen, akin segítek. Láthatok „aha” élményeket. De a belső megélés mindenkinek a sajátja és az igazi változásért az ember önmaga tesz. Az ő munkája, az ő erőfeszítése. A segítő csak kísér, tart az út egy bizonyos szakaszán. Csak, idézőjelben.

Miben rejlik a változás? Hagy meséljem el a tegnapi napomat.

Kicsit már untam a négy falat, és hívott a természet, mondta, hogy „Gyere Gyöngyi, merítkezz meg bennem, töltődj fel!” Hallottam is, hogy szólongat, de meleg van, meg olyan jó csak pihenni, most meg kéne mozdulnom… Jöttek a kifogások. Ilyenkor azt a trükköt vetem be, hogy keresek egy külső motivációt lustaság ellen és a belső vágyat összekapcsolom ezzel. A kettő együtt már elég lendületet ad, hogy kilépjek a komfortzónámból és tapasztaljam az életet magát. Mert az a helyzet, hogy az élet odakint zajlik mindig. Komfortzónán kívül. És ez mindig egy ugrással jár.

Szóval, ott volt a természet, aki mondta, hogy mozogjak picit. Kitaláltam hát, hogy elmegyek Nagymarosra Budapestről. Biciklivel. Tudni kell, hogy az utóbbi pár évben 10-20 perces tekeréseknél többre nem vállalkoztam, ez pedig akárhogy is számolom 58 kilométer. De a táj, a levegő megéri az izomlázat. A külső motiváció egy barátom volt, aki Nagymaroson él, és akivel vagy másfél éve nem találkoztam. Megbeszéltünk egy kávét és a kávéhoz ugye valahogy oda is kell jutni. Tehát volt egy külső célom, a megérdemelt munka utáni pihenés és feltöltődés = kávé és persze a társaság, és a belső motiváció = élvezni a tájat, az utat, a létet.

Mielőtt elindultam volna, jó keményre felfújtam a kerekeket és bíztam benne, hogy nem lesz defektem. Miért is lenne? Máskor sem volt.

Hát most igen. Vác után jártam már, valahol fogalmam se volt merre is pontosan, mert előttem út, mögöttem út, mellettem a fák. A vicces az, hogy Vácon mikor áthaladtam, épp valami fesztivál lehetett, kirakodó vásárral egybekötve és sok-sok ásványos standdal, ami az egyik gyenge pontom. Be is szereztem egy jáspis karkötőt. Kérdeztem, ez mit tud? Mondta az eladó hölgy, hogy tapasztalást hoz. 10 percre rá sssssssssssssss, ssssssssssss, sssssssssss és a kerekem teljesen leeresztett. Na, gondoltam, a hölgy igazat mondott, itt a tapasztalás.

Hogy lehet egy ilyen helyzetben reagálni?

Nos, nyilván ezerféleképpen. Régebben lehet kétségbeesek, vagy jól felhúzom magam, káromkodom, bosszankodom, „Hogy a fene vigye el!” „Persze, naná hogy ez történt velem!” szidni a mindenkit is, vagy „Ó jaj, most mi lesz velem, kicsi vagyok, egyedül vagyok, segítsetek a kis Vuknak, és se pumpám, se pótgumim, se semmim, hogy lehetek ilyen hülye hogy így eljövök, minek kellett belevágnom, maradtam volna otthon!” Na de ezek közül egyik mondat sem fogalmazódott meg bennem. Nem is tudom mit éreztem. Igazából viccesnek tartottam a helyzetet. Komikusnak. És inkább kíváncsisággal szemléltem az eseményeket, hogy na, akkor most mi lesz? Ez volt az első konfliktusos helyzet az utam során, mikor felfigyeltem rá, mennyire más ember vagyok már, mint voltam.

Nem telt bele három perc és egy bringás megálló bukkant fel a kanyarban. Igazából már szomjas is voltam, meg ideje volt a ladies roomot is meglátogatnom, hogy finomabban fejezzem ki azt, hogy nagyon kellett már pisilnem, hisz az nem nagyon illene egy komoly értekezésbe az önsimeretről egy mentor szájából. Szerencsére szabad lélek vagyok, és nem nagyon érdekelnek a dogmák, inkább a belső hitem.

Mondhatnám, hogy most ugrik a majom a vízbe, de ez hekkes volt, és szerencsémre, vagy véletlenül, amik nincsenek, volt vagy 3-4 bringás a helyen. Az egyik épp jóízűen ebédelt, így hát odalibegtem hozzá és megkérdeztem, meg tudná-e javítani paripámat. Az illető nagyon kedves és segítőkész volt, meg a másik asztalnál falatozó család is, így végül közös erővel megbütykölték a gépet, röpke egy óra alatt. Közben beszélgettünk, nevetgéltünk, és azt éreztem, soha az életben nem örültem még ennyire egy defektnek, és milyen csodálatos dolog, hogy ez történt. Megismerhettem pár végtelenül kedves embert, ittam egy finom sportfröccsöt, kipihentem magam. Mi mást kívánhatnék még?

Itt volt a második változás… Régebben lehet, hogy kellemetlennek éreztem volna segítséget kérni. Vagy elfogadni. Talán bosszankodtam volna, hogy mennyi idő, vagy aggódom, hogy jajj, feltartok másokat, és inkább tolom a bringát, de nehogy mások terhére legyek (bizony, bizony, ilyen gondolatok évekig nyomasztottak és őszintén be is vallom neked kedves olvasó), és ez milyen ciki és kellemetlen. De ezek egy másodpercig nem jutottak ezek eszembe. Eltűntek. Köddé váltak. Újabb kinyílt lakat.

A szerelés egyébként nem volt végleges megoldás, mert mint utóbb kiderült, volt még pár lyuk azon a belső gumin és körülbelül 10 percenként fújni kellett, hogy valahogy eljussak Nagymarosig. De valahogy mindig volt egy szembejövő bringás, akinél volt pumpa, vagy egy Nomád hely, ahova mindenképp vissza kell menni, mert hippi szívem erős vonzódást érzett a hely milliője iránt. A végén azonban csak átgurultam a CÉL-on, és találtam egy bringa szervízt ahol megreparálták a jószágot. Tehát minden kerek volt, a kerék főképp.

Hogy mi a tanulság? Bármi, amit levonsz. Számomra a jó idő, a felfrissülés, a fröccs, a kávé, a franciakrémes, a kedves emberek, a társaság, és az, hogy mennyire másképp fel lehet fogni ugyanazt az eseményt. Lehet széles vigyorral az arcomon, jó kedvűen, „épp defektem van, nagyon jól érzem magam” és lehet félve, aggódva, bezárkózva. Fantaszikus felemelő élmény látni, honnan hova lehet eljutni. Budapesttől Nagymarosig. És hogy 18 évesen, mikor hivatalosan felnőtté válunk, nem áll meg az élet, sem a személyiségfejlődés. Minden átírható. Bármikor. Munkás, de nagyon megéri. Nem vagyok már ugyanaz aki húsz évesen, se aki harmincon, és alig várom, hogy milyen leszek mikor ötven, vagy hatvan leszek? Vajon bölcsebb, szelídebb? Még a fülem is mosolyogni fog? Szerelmes leszek az életbe, minden egyes pillanatába, a jóba és rosszba is?

És még egy tanulság, egy közhely… Nem a cél a fontos, hanem maga az út. Tegnap ez szó szerinti értelmet nyert, a kis gigszerekkel, kis extra élményekkel. Boldog vagyok, a vásárért, boldog vagyok a deffektért, az utána le-leeresztő kerékért, mert mennyi de mennyi plusz történés, ráeszmélés, mosoly, tapasztalás történt! Mennyit adott hozzá ez a kis kaland a kirándulásomhoz! Mennyivel gazdagabb lettem általa! És ezért hálás vagyok.

Napi elgondolkodtató :)

A NEM az első kimondott szavaink között szerepel. Vajon miért veszítjük el a nem-et mondás képességét a felnövés során?

Mikor mondasz igent valamire, amire nemet szeretnél?

Kattints a képre a videóhoz ;)

Tengeren lebegő lány. Számtalanszor láttunk már ilyen képet. Szép környezet, jó fotó, béke, szexi, szabadság, bizalom. Kinek mi jut róla eszébe. De csak én tudom, nekem mit jelent, mi van a háttérben. Hogyan jutottam el odáig, hogy lebegjek a tengeren?

Évekkel ezelőtt meglátogattam egy barátomat Mallorcán. Csodaszép tengerpart. Kristálytiszta víz. A fürdőzőktől pár méterre volt egy kiesettebb rész, ami még mindig a strandhoz tartozott. Odamentem. Létra vezetett le a vízhez. Lemásztam rajta, tettem két kartempót, és ráfeküdtem a vízre. Most én ellazulok… Rábízom magam a természetre. Most jó lesz. Most…

Levegőért kapkodva eveztem a létrához és rohantam fel rajta. Remegtem a félelemtől és dühtől. Azt hiszem, kisebb pánikroham lehetett, ami elkapott abban a 2 másodpercben, míg a mélység felett lebegtem és végtelenül haragudtam magamra, hogy hogyan lehetek ilyen hülye, hogy itt a tiszta víz, mindenki élvezi, én meg zokogok és halálos rájáktól és cápáktól és rémektől szűkölök.

Szóval ez volt a startmező. Bizalom, biztonság. Két fő témám, amivel dolgom volt. És persze a „hogy lehetek ilyen hülye” révén az önbántalmazás, címkézés, sértegetés.

Hazaérve olyanokkal szórakoztattam magam, hogy behunytam a szemem a kanapén fekve és elképzeltem magam a vízen. Kíváncsi voltam, mit fogok érezni. Hogy vajon, el tudok-e lazulni, vagy sem. Hisz otthon vagyok. A szobában. Budapesten. Egy ágyon. Itt aztán nincs semmilyen tengeri szörny sem. És tudod mi történt? Megjelent a pánik. Ugyanaz a szorongás, gyomorgörcs, félelem.

Nos, lehet, ez a startmező mínusz 1…

Azóta eltelt az a 3-4 év. És most itt voltam a parttól pár száz méterre, egy vízibicikli és a két fiam társaságában, akik százszor jobb úszók mint én, százszor bátrabbak… És nem mertek bejönni, mert féltek a bóján kívül. Féltek a cápáktól, amik nincsenek arrafelé. „Ha anya bemegy, én is bemegyek!” – mondta a kicsi, mert az anya képéhez rögzült a megvéd fogalma, hiába volt irracionális adott helyzetben a feltételezés –. Könnyelmű kijelentés, lévén, hogy nagyon ritkán megyek pancsolni és akkor is csak hosszabb noszogatás után. De most valami hívott…. Be akartam menni. Vágytam a vízbe. Vágytam csobbanni a semmi közepén. Utálom a hideget. Nem tudom, végül ki lepődött meg jobban, a fiúk vagy én, de ugrottam. Emlékszem az elrugaszkodás pillanatára… „Innen már nincs visszaút”.

Felszabadító érzés volt. Csak hullámoztam a nagy kékségen, ellazulva, békésen. Örökre ott tudtam volna maradni. Olyan nyugalom szállt meg, mint már nagyon régen. És aztán az eufória. Eszembe jutott Mallorca, a görcs, a pánik. Mintha egy másik élet lett volna. Szabad voltam. Szabad önmagamtól. Szabad, a saját magam állította korlátoktól.

De idáig el kellett jutni. Sok-sok munka árán. A változtatni akarás szándékával."Nem akarok így élni! Nem akarom a félelmet! Elég!" 

Hogy mit érzek most? Büszkeséget. Beáramló levegőt. Látom azt a nőt aki voltam, azt a nőt, akivé lettem. és azt a nőt, aki lenni szeretnék. És mosolygok.

Te mivé akarsz válni? Keress meg, és tegyünk együtt érte.